Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
35 uralkodni, de a pillanatnyi haszonnal kecsegtető »kulturközeledés« előtte mindig idegen maradt. Költészete bátor szókimondása volt annak az egész erdélyi magyarságot átható nagy etikai elvnek, hogy a románság és magyarság közötti lelki béke csakis a minket ért történeti igazságtalanságok teljes jóvátétele után valósulhat meg. Addig, amíg a két nép között múltúnk »ledöntött romjai« állanak, nincs és nem is lehet megegyezés, baráti kézfogás. Ezt a magyar és művészi állásfoglalását hangoztatja a Lucián Blagahoz írt versében, amikor egyes kritikusok a »közös erdélyiség jegyeit« vélték mindkettőjük költészetében felfedezni. „Keserű árok van közöttünk, Ledöntött szobrok, elnémult harangok Kísértenek közöttünk. Tudom: Te mindezekről nem tehetsz. De hordozod a „győztes“ végzetét, Amint az elbukottét hordom én“. (A kinyújtott és visszahúzott kéz). A románsággal tehát nem szabad barátkozni, elkülönülve, magunk között élve kell sorsunkat hordani. A románokhoz férjhez menő magyar nő is, bármennyire igyekszik nyelvét megtartani és azt gyermekei leikébe átültetni, faja számára elvész. Liliomszál, liliomszál, Idegenhez mért hajoltál ? Mi szomorún körülállunk, Mert más a mi igazságunk, Siratjuk a nászi kedved, Siratjuk a fajtánk benned. Más világ az ő világa, Világába — ősi átok — Beolvad a te világod“. (Elpártolt liliomszál). Nincs más út tehát, csak az összetartás, az elkülönülés útja. Vissza kell vonulni a »katakombákba«, lemondani a hatalommal járó előnyökről és építeni csendben a jövendőt. Az erdélyi irodalom és elsősorban Reményik Sándor költői sorsprogrammja lassanként átment a kisebbségi magyarság köztudatába és nagyban hozzájárult annak az építő »erdélyi szellemnek« megszületéséhez, amely nem egyszer erdélyi feladatain túl is az egész magyarságot átformálni akaró szándékáról tett eredményesen tanúbizonyságot. De míg az erdélyi magyar vezetörétegek és elsősorban az egyre jobban előretörő ifjúság ennek a szellemnek jegyében végezte építő munkáját, azalatt a nagy elindító, a sorsvállalásra ihlető vezér, Reményik Sándor élete lassú sorvadásnak indult. Idegbetegsége évről-évre súlyosbodott és egyéni tragédiája kifejlődését népe lassú pusztulása, mindennapi élethalál harca még jobban elősegítette. E két tényező: a belülről előretörő és újból visszatérő idegbetegség és a körülötte levő, általa annyira szeretett erdélyi magyar világ pusztuló képe már 1918 után töprengővé, később a kétségbeesés önmarcangoló megkínzottjává
