Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
32 Ha hajlok titkos mélységek fölé, Hogy egy igétől mámoros legyek Én úgy érzem, hogy szól a trombita, Én úgy érzem, hogy rohamra megyek. Szépséggel hogyha csordultig a lelkünk, Ha végtelenbe kalandoz a vágyunk Testvér, mi új Uzsoknál őrködünk, Mi új Doberdó szikla-fokán állunk.“ E vértelen harc döntő ütközet, S ki itt győz mégis csak felül marad.“ (Toll és ecset.) Miből tevődik össze és mi jellemzi Reményik Sándor hazafias költészetét, modern és egészen sajátos nemzetszemléletét ? Reményik szerint a nemzeti érzés az élet és a halál, az elporladt emlékek és a kísérteties jelen kölönös és megmagyarázhatatlan misztikus szövedéke. Ezt az érzést nem a szavak ébresztik fel és nem a betanult, ezerszer hallott történeti tanúságok elismétlése. Ez az érzés a szavak mögött rejlő, a tudat alatt meghúzódó ősi ösztönök felébredése, az emlékek és a valóság, a reménytelenség és a vágyak különös asszociációja. Az elnyomott lélek legmélyén élő érzések felidézése új értelmet ad a régi szavaknak, visszaadja a dolgok egykori, de elfelejtett képét és ugyanakkor a jövőbe mutató vágyaknak konkrét kifejezési formát ad. „Míg álltái értetlenül néztelek, Most rádismerve nézlek, réveteg S imádlak romjaidban — nemzetem “ Reményik új költői látásmódja természetesen egyéni művészetszemlélete sajátos kifejezési formáival párosul. Szimbolikus versei, melyek Ady után a magyar szimbolikus költészet legjavát alkotják, egyúttal a mai magyar lélek bonyolult érzésvilágának kevesektől felülmúlt vagy megközelített művészi megjelenítései. Kifejezéseit, szóképeit, sajátos képzettársításait vizsgálva csak Adyval hozhatjuk némileg rokonságba, a múlt század nagy lírikusai közül pedig a költői formákat illetőleg senki sem hatott reá. Erdélyt Atlantiszhoz, »az elsüllyedt országhoz« hasonlítja, az erdélyi költők szavát pedig a tenger fenekéről feltörő harangzúgáshoz, mely a förgetegben fent- járó hajósoknak intő és bátorító jel, a halott dolgok szimbolikus varázsolása és az élő valóságok átjelképesítése. Kifejezéskészlete, jelzői, szóalkotásai rendkívül gazdagok, amit csak azzal magyarázhatunk, hogy kevés költőnk élte annyira át, dolgozta érzésein, ösztönein keresztül, tudatos és tudatalatti énjén is saját és nemzete sorsát — mint ő. Sajátos lírai nemzetszemléletét, miként életét és költészetét a legszélsőségesebb ború- és derűlátás közötti sokszor átmenetnélküli viharzás jellemzi. Ezért változatos, ezért új és sohasem egysíkú hazafias költészete. Versei hol lesújtanak és vigasztalanul csak a kérlelhetetlen végzetet mutatják, a sötét »Cassandra jóslatot« idézik fülünkbe, hol meg a kétségbeesés bátorításával korbácsolják fel már-már kialvó érzéseinket. így pl. a Göncöl-szekér látása a hét vezérre emlékezteti és fájdalmas sorokra ihleti:
