Református Kollégium, Kolozsvár, 1941

26

Amit akartok magatokkal vinni,

S melyre nem lehet,

Melyre nem szabad szent feledést inni !“

(Lethe vizénél).

Az 1918—1921. közötti években az erdélyi magyarság az állandó reményekedés és gyors csüggedések egymást felváltó lelki viharában élt. Ezt a lelkivilágot a Végvári-versek fejezik ki legszebben.

A trianoni béke után a gyors változások reményébe vetett hit kettéfoszlott. De a másik út, a szervezkedés és a lassú újjáépítés útja egyelőre nyitva maradt. Természetesen a sorsába soha véglegesen beletörődni nem akaró erdélyi magyarság számára nem volt könnyű feladat sem gazdaságilag, sem politikailag megtalálni az egyedül helyes eszközöket. Az anyaországtól való elszakadás nemcsak a gazdasági, de a lelki szálak végzetes szétszakadásához is vezetett. Legelőször az írók térnek magukhoz és az 1918—1926 között megszülető új erdélyi irodalomban a líra veszi át a vezetőszerepet. A líra, a lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulása. Az erdélyi magyar líra épen ezért az érzelmi életében leginkább megbántott, kisebbségi sorsba taszított magyarság megnyilatkozó életakaratának első szimbóluma. De az erdélyi magyar szellemi élet eleinte nem volt egységes. Politikában és irodalomban két tábor nézett egymással farkasszemet. A Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt a politikában, a Pásztortűz és a Napkelet az irodalomban két, egymással ellentétes nemzetszemlélet hordozói voltak. Az egyik a nemzeti hagyományokon felépülő erdélyi magyar társadalom kialakításáért küzdött, a másik a szociális kérdések előtérbe helyezésekor gyakran elfelejtkezett nemcsak a hagyományokról, de a sajátosan erdélyi feladatokról is. Reményik Sándor 1918-tól kezdve tevékenyen kapcsolódik bele már a legelső akkori irodalmi mozgalmakba. 1918-tól fogva állandó munkatársa az »Erdélyi Szemlének«. 1921-ben pedig az ő szerkesztésében indult meg az »Erdélyi Szemle« egykori munkatársaiból alakult »Pásztortűz«.

Munkatársai Erdély légkiválóbb írói és tudósai voltak, akik Reményikben látták azt a tiszta és önzetlen szellemi vezért, aki személyi és elvi ellentéteken felül mindig csak a magyarság létérdekeit látta és szolgálta. A «Pásztortűz«-ben jelentek meg 1921-től kezdve haláláig legszebb versei, ehhez a laphoz és a körülötte kialakult írói körhöz sírig tartó barátság és szeretet fűzte. A »Pásztortűz« legelső évfolyamaiban, de később is nagyon sok prózai írása, -könyvismertetése és elvi jelentőségű cikke jelent meg. A lappal ellentétes elveket követő »Napkelet«-tel szemben a hagyományok, a lélek belső és rejtett érzéseinek, a nagy és az örök nemzeti és erkölcsi eszméknek a védője. Megragadó szavakkal véd, élesen és fölényes érvekkel támad, de -mindenkor elvei fel nem adása alapján kész kibékülni a szembenálló táborral.

A »Pásztortűz« 1923-ik évfolyamába írt »Újévi köszöntő«-jében Petőfivel foglalkozva, a magyar felemelkedés, az ittmaradás, az újrakezdés programmját fejti ki. »Ez a nemzedék — írja — átélt egy, az akkorinál sokkal szörnyűbb katasztrófát s a magyarságra való teljes