Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
19 A költőt a kollégiumhoz nemcsak a saját diákkora soha el nem mosódó emlékei kötik, érzéseit, lelkét odavonzzák a kisebbségi sors létküzdelmei, keserű lelki vívódásai is. Az egykori diák, az erdélyi irodalom rajongva szeretett vezére töprengései és prófétai önmarcangoló tusái közt gyakran megy az ódon falak közé, hallgatni a »zsongító, édes lármát«, vigaszt keresni és vigasztalni. Egyik ilyen sétájának emlékét őrzi kollégiumunknak ajánlott szép verse: »Amíg a nagy kúrián átmegyek.« Amíg a nagy kúrián átmegyek A Kolozsvári Református Kollégiumnak, Alma Materemnek ajánlom szeretettel. Ősz mosolyog a nagyudvar felett, Amelyen most gyakorta átmegyek, Ha nem is négyszer Isten egy napjába, Mint hajdanába. Az udvaron métázó gyerekek, Zsongító, édes lárma... , Behunyom a szemem ... még meglehet, Valamiből szekundát fogok máma. Aztán mégsem az emelet emel... Elnyel a pince szája. A nyomdába megyek. Apokaliptikus vasszörnyeteg Bömböl ott lenn : a nagy rotációs, Itéletes idők titánja, Vértelen harcunk negyvenkettese. Vele van beszédem, vele. Reá akarok bizni valamit, A lelkem titkait, És megfésülni őket utoljára, S megáldani, mint a mesék királya Búcsúzó fiait, • És úgy bocsátni el a nagyvilágba. Ősz mosolyog a nagyudvar felett, S a hűvös, késő őszi nap sugára Megilletődve, elfogódva száll Egy kis diáklány aranyos hajára. Egy percre megszűnt minden földi átok, Az Inferno halkabban dübörög — Irigyelik a napfényt a diákok. (1923. okt.) A vallásos érzés és a természetszeretet első mély megnyilatkozásai is a kollégiumban töltött évekre esnek. Az egyedüllétet szerető diák a természetben menedéket, barátot, ihletadót lát, a vallás pedig vigaszt és megnyugvást. Természetesen költészetének e két élményformálója még csak lelkivilágának külső kereteit alakítja ki, de később a reménytelenné váló kisebbségi küzdelmek e kereteket önmarcangoló belső vívódással, a kialakult költői kifejezésformák finom szövedékével töltik meg.
