Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
20 A kollégium utáni évek tovább viszik érzésvilágának sajátos belső útjain. A jogi pálya lelkileg nem elégíti ki, az érvényesülés piaci lármája pedig még inkább eltávolítja a modern élet hajszás iramától, felületes világától. De kötelességét mint egyetemi hallgató is híven teljesítette. A jogi tanulmányait elvégezte és abszolvált, csak az utolsó szigorlatát nem tette le. Nagy szeretettel hallgatta Somló Bódog jogbölcseleti és Navratil Ákos közgazdaságtani előadásait. A jogi előadásokon kívül rendszeresen hallgatta Böhm Károly filozófiai előadásait és Márki Sándor történeti kollégiumait. A már diákkorában megkezdett idegen nyelvekben: a francia, angol és német nyelvben tökéletesítette magát. A világirodalom és a magyar irodalom új és régi klasszikusait szívesen olvasta. Nem olvasott sokat, de olvasmányai közül az igazi és nagy alkotások gondolkodására mélyen hatottak, a rég olvasott könyvekből élete végén is pontosan tudott idézni, a megragadott lényeg, a régi nagy költők igazi arca örökre leikébe vésődött. Kedvenc költője Vajda János volt, Ady költészetéhez csak később, a kisebbségi élet első éveiben jutott közel. Egyetemi évei alatt sűrűn jelennek meg írásai. Első cikkeit a »Dobsina és Vidéke«, majd az »Ellenzék«, a »Kolozsvári Hírlap« és az »Újság« közölték. Első írásai nagyrészt esztétikai és kritikai tanulmányainak eredménye. Hangjuk mindig komoly, stílusuk lírai. 1914 után gyakran ír lírai hangulatképeket. Ezek költemények prózában, a formákkal viaskodó Reményik útkereső szándékai. Reményik életében és költői fejlődésében új szakaszt jelent a világháború. Az eszmék, emberek vad tusájában a nemzeti lét kérdése vetődik sötéten mindenki elé. A háborús évek költészetének kiérlelődését hozzák magukkal és így születik meg első verskötete: a »Fagyöngyök«. Legelső verse 1916-ban, az Új Időkben jelent meg, kötete : a »Fagyöngyök« 1918-ban látott napvilágot Dobsinán, kolozsvári jelzéssel. Ez az útkereső Reményik első állomása. A természet- szeretet és az istenhit fő ihletői. De ezt az istenhitet a lélek saját képére formálja belső harcok és vergődések árán. „Uram, teremtők vagyunk mind a ketten, Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad. Olyan igaz, hogy én formállak Téged És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.“ (Isten.) Istenhez a természeten át jut, mint annyi nagy költőnk, de a természet megszerelése már belső küzdelmek feloldó harmóniája. A természettel való találkozás — Istennel való békekötés. „Mégis uram, míg ringsz egy fűszál selymén, Amig sötétlesz mélyén egy örvénynek, Amig csillagbetűkbe írva látlak: Uram, lesz még találkozásom Véled“. A magányos lélek útkeresése azonban a természeten, önmagán és Istenen át másokhoz, embertársaihoz viszi. Hivatását még nem
