Református Kollégium, Kolozsvár, 1914

- 15 szilárd, észben, szívben, lélekben egyaránt nemes nemzedékeket nevelni ref. anyaszentegyházunknak és magyar hazánknak.“

Aeneasnak az avernusi ligetben termő szent aranyág a talizmánja, hogy az alvilági lelkekhez férhessen. Kálmán János a gyermekeknek és ifjaknak lelkét nemcsak a maga tudásának tekintélyt adó erejével, de különösen az irántuk tanúsított szeretet és érdeklődés aranyágával, mint varázsvesszővel tudta megnyitni. A tanáráért szerették meg az ifjak a tantárgyat és olyan növendékek, akik a más tanár tanította latinból csak alig úsztak elégségessel, a görögből pályadíjakat nyernek s még a szünidőben is gyönyörűséggel keresik ki és állítják össze a homerosi jelzőket. Ez a jó tanár suggestiv hatása. De ő is annyira megtartotta Ígéretét és fogadását, amelyet tanári székfoglalója alkalmával tett, hogy „szive, lelke egész melegével, őszinte lelkesedéssel és lankadatlan buzgalommal fog szolgálni,“ hogy még deliriumában, a halálos ágyán is tanított egy képzelt tanítványseregnek és magyarázott nekik. Figyelt a vén kollégium harangjára, amely a tanuló gyermeknek és az ifjúnak, majd a tanárnak jelezte az órákat közel 25 éven ál és megállapította, hogy ez is utoljára csengetett neki, amikor az Isten már arra adott kegyelmet, hogy úgy nézze a halált, mint megváltót, aki pihenést ad, mert már nagyon fáradt.

„Csak egy félórát, hogy pihenjek I“ ezért sóhajtozott és jöttek a látomások és e látások megszólaltatták még egyszer a bágyadt ajkakat, hogy beszéljenek, hogy ime „itt volt egy angyal és azt mondta, hogy a halál nem betegség." Az imádság pedig megcsendült, könyörgésre kulcsolódtak a vékony, száraz ujjak : „Istenem, hányszor éreztem a Te hatalmadat! Terjeszd ki védő szárnyaidat I“

És imé az Úr felelt az imádságra. Az, ki tudja mi nélkül szűkölködünk és megadja, mielőtt csak ki is tudnók mondani, Te feletted is kiterjesztette védő szárnyait s fáradalmaidtól megpihentetve összeroskadt testedet, könyörgő lelkedet oda vitte, ahol halál többé nincs, sem keserűséggel való sírás, sem kiáltás, sem semmi fájdalom. (Menny. Jelen. XXI.)

Kedvelt Homerosod még csak annyit tudott, hogy a „lélek elrepül, mint valami álomkép s ide s tova szállong" *) s a vtígoi {Aixxapídv-on, a „Boldogok Szigetein“ nincs sem hó, sem zivatar,

) Homeros és Vergilius alvilága. Székfoglaló értekezés 1004 szept. 5.