Református Kollégium, Kolozsvár, 1913

41

ságába gázoló gőg jogtalansága s a csak szájaskodásban álló demokrácia ellen? O, aki az elnyomott nép ügyét a természet jogán védelmezi, aki a becsületes, őseire büszke pórt oly méltóságban állítja szembe a vár büszke urával; ö, aki egész leikével át tudta érezni az írók s úttörők célját, küzdelmeit; ő, aki megérezte a börtönökben sínylődök nyomorát, meglátta a jogokból kitagadottak elcsenevészesedését, ö joggal szólhatott így : „Tisztelet- s szeretetünket csak az érdemli, kinek Isten szivet adott, hogy embertársai szenvedéseit megérthesse." 0, aki a némaságra kárhoztatott karthauzi kolostor cellájából ifjú lelkének vívódásait, a társadalmi, politikai, vallásos forrongó eszmék fojtott lavináját dobja világgá; ő, aki nem „léha gondolatok“, vagy épen bűnös szenvedélyek zengésére, — hiszen a költészet ilyen lea 1 jásítását egyenesen szentségtörésnek tekintette volna — de még kedves játék űzése végett sem vette soha kezébe a lantját; ő, aki szivét mindig nyitva tartá embertársai, nemzete, az emberiség érdekei számára ő joggal zenghető:

„Kit nem hevít korának órzeménye,

Szakítsa ketté lantja húrjait.“

Öt valóban „korának érzeménye“ hevítette. A XIX. század a francia forradalom által világba dobott eszmék érlelője volt. Ezek az eszmék nyugatról kelet felé szálltukban a múlt század közepe táján lepték meg hazánk téréit. Különleges helyzetünkben, a nemzeti önállóságért vívott küzdelmeinkben, önként kínálkozott segítségül a nemzet-erősítés, a nemzet-gyarapítás gondolata a jobbágyság felszabadítása útján. De még akkori nagyjaink közt is alig találunk ez eszméknek még egy olyan szívből-lélekböl való apostolát, mint aminő Eötvös volt. Főúri mivoltában nemcsak akart eggyé lenni a néppel, hanem teljesen egynek érezte vele magát. Elnyomatása az ő fájdalma, szenvedése az ő tragédiája, küzdelme az ö élethivatása volt. Nem a nép közé leereszkedő főúr, hanem a benne élő, vele érző, vele együtt szenvedő s küzdő ember alakja áll előttünk mindenütt, ha munkásságát vizsgáljuk. Lelke előtt gúnytárgyként áll az a gróf, ki az egyenlőséget csak divatból hangoztatja, épen úgy, mint a hozzá hasonló köznemesi rendbeliek a maguk felfelé kapaszkodásával. Ö a maguk teljességében érti s érzi az élet nagy igazságait, hogy „a magas tornyok felett s a kisded ablakon egy nap sugára játszadoz s mindent egy színbe von“; hogy a boldogság megáradásakor „egy érzernénynek lángiban dobognak a szivek“ ;