Református Kollégium, Kolozsvár, 1913
VI. IN MEMÓRIÁM. Dp. Incze Béni pef. kollégiumi tanáp felett. 1914. január 7-én elmondotta dp. Kenessey Béla rcf. püspök. Zsid. 13. 14. „Praecipe cantus lugubres, M elpomene!“ Mert méltó az, aki hideg ravatalán fekszik, hogy egy gyászdalban fejezzük ki elvesztése felett érzett fájdalmunkat. Méltó, hogy panaszos ének zengjen felette, mert egy nagyon becsületes, igen tisztességes embert, egy példásan lelkiismeretes és hűséges munkást, a maga tudomány- szakában mélyen járó tudós férfiút és tanárt temetünk. Kgy küzdelmes élet nyert itt befejezést és ha a régi görög tragédiákban a kar az általános emberi részvétnek és az általános szellemnek képviselője, ez tulajdonképen az emberi örömben és fájdalomban résztvevő szív s mikor a kar, mint barátok, vagy szomszédok kara megjelenik, ezt nem ellenszenv, vagy puszta kíváncsiság szólítja elő, hanem épen a hős iránt érzett meleg rokonszenv r1 legyünk mi, szomorú halotti gyülekezet, ez a kar most itt, melyet az elhunyt iránt érzett meleg rokonszenv szólaltat meg, mint résztvevő szivet. Az a kis székely diák onnét indul ki Sepsiszentgyörgyről s jő annyi mással együtt a tanulók Mekkájába, a Bethlen-főiskolába, hogy ez alma mater kebelén növekedjék. Szívós, energikus, semmi nehézségtől vissza nem rettenő s amit egyszer elhatározott, attól egy hajszálnyira sem tágító, kemény székely, ennek a fajnak minden erényével. Végig küzdi és végig dolgozza az egyetemi pályát. Aztán oda megy Olaszország fénydús ege alá, ahol annyi rengeteg az emléke az egykori Róma világbirodalmának, a középkor és a 1 Lásd; Incze Béni: A karének szerepe a görög tragoediában, 1902.
