Református Kollégium, Kolozsvár, 1913
44 renaissance művészetének, irodalmának és bölcseletének. Majd a magyar tengerpart iskolájában, Fiúméban, a kék Quarnero partján dolgozik hat éven át az ottani állami főgimnáziumban. Merő költészet ott ugyan már maga a természet világa; de a székely mégis csak visszavágyott s mit neki a Quarnerónak minden szépsége, mégis csak legszebb a Súgás, - ehez kell közelebb jönnie s így tér vissza 1901-ben ide, a bérces kis hazába, hogy elfoglalja tanári székét kollégiumunkban és hogy „e körben, —• amint tanári székfoglalójában mondja, — hol a szív nemes dobbanásai, az emberi lelket mozgató magasabb eszmék soha idegenül magukra nem maradtak“, legyen hite és igaz meggyőződése szerint hirdetője az örök szépnek, jónak. Hitvallása, hogy járjon „a múltak nyomdokain és segítsen megőrizni és erősíteni iskoláinkban azt az egészséges protestáns szellemet, melynek főjellemvonása a felvilágosodás, mely hű melegágya a nemes eszméknek s nem zárkózik el a jótól csak azért, mert új.“1 Tanúlmányai mind oda vonzzák a klasszikus világ legérdekesebb, a világhistóriának legbámulatraméltóbb korába: a császárság idejébe s ott időzik a császárság fénykorától el ennek hanyatlásáig és a római birodalom pusztulásáig bekövetkezett időkig. Tacitus felséges írói egyénisége ragadja meg s a róla írt nagyobb munkájával hódol és áldoz a nagy történetíró emlékének a legújabb, a legnemesebb essay-irodalmi módszerrel a feldolgozásban. Megeleveníti Tacitus egész korát s érezzük a hatásokat, amelyek alatt a világirodalom egyik legnagyobb hisztérikusává és alkotó művészévé nőtt. Mozgalmas, eleven és tárgyilagos a kép; annyira objektív, hogy csak épen az összeállításból, az idézetekből látjuk magát a szerzőt; hogy mi ragadja meg figyelmét, abból következtethetünk valamit a szerzőre, hogy milyen világban él ő maga. Mert még az irótollal kezében is a maga szubjektivitása felől hallgat, mint a hogyan általában hallgatag, zárkózott, szófukar. A lelke mélyére alig-alig enged bepillantani. Akik egy-egy bizalmasabb, de csak igen kicsiny körben megnyilatkozó leikébe lenézhettek, azt mondják, hogy ott a legmélyén sok melegség volt és társaságban bizonyos humoros derű is ki-kicsillant, ami a szívnek gazdagságára mutatott. „A léleknek képe halhatatlan —- mondja az ő kedvelt Taci- tusa, — s azt nem külső anyag és eszköz által, hanem saját erkölcseinkkel tarthatjuk meg s fejezhetjük ki“. Incze Béni is igazán 1 Székfoglaló értekezése. 1ÜÜ1. október 31.
