Református Kollégium, Kolozsvár, 1912
8 . . . Gondok és reménységek földje, ifjúság! Remény s gondok között jár végig rajtad tekintetünk. Vajha az esztendő meghozná az áldást reménységünk szerint a munkáért, amelyet szeretettel reád fordítani szent kötelességünk, könnyű terhűnk, nemes kiváltságunk ! Munkára szólítalak fel mindnyájatokat. Napunk rövid; a tennivaló sok! A szív, az elme, az akarat könnyen és rövid idő alatt megmunkálni — mint a gyémánt — nem hagyja magát. De megmunkálni annál dicsőségesebb hivatás. Törhetetlen hitnek kell élnie mindenekfelett tanítóban és tanulóban az iránt, hogy a lélekművelés munkája a legdicsőségesebb emberi kiváltság, mulaszthatatlan kötelesség; szentséges gyönyörű jog, amelyről lemondani a legnagyobb könnyelműség és megbocsáthatatlan bűn. Boldog örömnek kell betöltenie tanító és tanítvány szivét, valahányszor egymást kézen fogva egy újabb lépést tehetnek a szív nemesítésének, a belátás élesítésének, az akarat erősítésének meredek útján. Lángoló buzgalomnak kell sarkalnia minden tanítót és tanítványt azon felséges magaslatok felé, amelyeknek ormairól az emberi elme, szív és akarat, — az emberi lélek megtisztúlt fénye ragyog. Csupán a felhők közűi kibontakozó napsugár és a nyíló hajnal hasonlítható azokhoz, akik örömmel tanítanak és örömmel tanúinak! Kedves társaink! Midőn az 1912/1913-ik iskolai évet ezennel megnyitom és felszólítalak benneteket székfoglaló értekezésetek előterjesztésére: azt kívánom, hogy hivatásotok dicsőségében vetett erős hitetek, a belőle fakadó lángoló buzgalom és a tanítói munka boldog öröme legyen kísérőtök és jutalmatok tanári pályátokon.
