Református Kollégium, Kolozsvár, 1911
56 évszázadok intézményei — létrehozva részben a féktelenségbe csapongó műveletlen tömegek fegyelmezésének szüksége, részben egyes kimagasló egyházfőknek a lelki hatalomról alkotott eszméje, de legnagyobb részben az uralkodási vágy önző telhetetlensége által — hova-tovább kivetkőztették a keresztyénséget eredeti jelleméből, a szabadság vallásából rabszolgaság vallásává formálták. Ezzel az egyház elveszítette létjogát. Hogy visszanyerje, meg kellett újittatnia. Érezte már ezt maga az egyház is különösen a reformációt megelőzött században. „Reformatio in capite et membris“ volt a kor általános jelszava. Császárok, pápák, a tudomány nagy tekintélyei, egyetemes zsinatok próbálkoztak megoldani a nagy feladatot. Tudjuk, sikertelenül. Sokkal inkább rabja volt a kor a hierarchikus tekintélynek, semhogy vele szakítani, a gyökeres javítás útjára lépni képes lett volna. Maga ez a tekintély sokkal önzőbb volt, mintsem jól megépített hatalmi vára bástyáiból csak egyet is feláldozott volna. S elég erős volt, hogy az ellene lázadozó valdens, albigens és más szektákat tüzzel-vassal kiirtsa. A merész újítókat telhetetlen dűhvel többszörös halállal végezteti ki. Semmisem jellemzi jobban a magán segítni nem tudó kor tehetetlenségét, mint az, hogy épen a reformálás céljából összehívott konstanci egyetemes zsinat gyúj- tatta fel a máglyát a reformáció egyik legnemesebb előhírnöke, egyik leghősiesebb lelkű vértanúja, Húsz János alatt, s ez a zsinat szóratta szét az ő hamvait a szelek martalékáéi. Talán azért, hogy szétszállva a világ minden részébe, megtermékenyítsék a megújhodásra szomjuhozó lelkeket. A reformációt nem lehetett hivatalosan megcsinálni. Küzdelem nélkül semmi nagy érték nem lett tulajdona az emberi nemnek. Hivatalos egyház, hivatalos egyházfejedelmek hiában érezték a rothadás dögleletes szagát, hiában érezték a változás elodázhatatlan szükségét, nem voltak hivatottak a gyógyításra. Javítani úgy, hogy a visszaélések útján nyert előnyök is megmaradjanak, nem lehet. „Senki sem szolgálhat két úrnak“. Csak aki maga átment a lélek tusakodásának vérkeresztségén, csak az vetheti a fejszét a megromlott fa gyökerére. Luther, Zwingli, Kálvin és a többi reformátor, előbb önmagukban ölik meg az ó embert, hogy új életet hirdethessenek, teremthessenek. És feltámasztják a már-már haldokló, a középkor végén minden irányban aláhanyatlott keresztyén műveltséget. Nem új műveltséget teremtenek, amint nem alapítottak új vallást sem. A reformátorok, az egész reformáció soha egy szóval
