Református Kollégium, Kolozsvár, 1911

V.

R reformáció ereje.

Megnyitó beszéd. Az október 31-ikí reformációi ünnepen, Kovács Ferenc tanári beiktatója alkalmával elmondotta Kovács Dezső igazgató.

Október 31-ike kettős ünnep ma nekünk.

Míg fennkölt érzelmekkel gondolunk a nagyszerű forradalom kezdetére, amelyet protestáns őseink indítottak meg az emberiség javára, egyúttal reménységekben gazdag szívvel új harcosát iktatjuk be sorainkba a szent csatának, amely ama wittembergai hajnalon kezdődött ezelőtt 394 esztendővel, amelynek büszkén valljuk magunkat harcosaiéi s amelynek önfeláldozó, bátor harcosokra minden időben szüksége lesz.

A nagyszerű harc, amelyhez az első riadót 1517. október 31-én Luther Márton kalapácsütései mennydörögték, soha meg nem szűnő örök csatája lesz az emberiségnek.

Mert ha szédületes, óriási az út, amelyet az ember az állati rendből, az állati öntudatlanságból az értelem mai magaslatáig megtett: mily végtelen távolságok választanak el bennünket az emberi eszmény azon legfelsőbb fokától, amelyre eddig a Megváltó emelkedett fel csupán.

És e nagy út megtételében bennünket segíteni, számunkra az egyik lépést a másik után lehetővé tenni, a meredélynek ezer nehézségei közt kiktizdeni: mely hatalom segítségéhez folyamodhatnánk, ha nem a reformáció által megtisztított és megerősített ősi keresztyén hitünkhöz, e szent energiához, amely az Úr leikéből nyeri erejét, amely fennen ragyogó ellensége a tétlen megállásnak, amely jelenünk tökéletlenségeinek hirdetője, bizonyítója; és ezáltal örök előrehaladásunk sarkalója: az emberiségnek élő lelkiismerete, amely száműzi a lélekből a békességet; mert nem enged megállapodnunk tökéletesedésünk jelen fokán, hanem följebb és följebb