Református Kollégium, Kolozsvár, 1904
12 anyaszentegyházunk puritán jellemű férfiai, mint a magyar tudományosság apostolai, hirdették nemes önzetlenséggel, hazájuk, egyházuk, tanítványaik és stúdiumaik iránt érzett meleg szeretettel az igazság meggyőző igéit, hintegették az ismeretek áldást termő magvait. Édes és boldog érzet járja át ez órában keblemet, hogy az isteni Gondviselés folytán s collegiumunk méltó- ságos Elöljáróságának és erdélyi református Egyházkerületünknek kitüntető bizalmából csekély erőmet és szerény tehetségemet ennek az Alma Maternek szentelhetem, mely kebelén felnevelt s életemnek eddigi folyamán oly sokszor részeltetett erkölcsi és anyagi támogatásában. Édes és felemelő reám nézve a viszontlátás öröme, hogy az isteni Gondviselés épen azoknak a férfiaknak rendelvén munkatársáúl, a kik — mint volt kedves és felejthetetlen tanáraim — meleg szeretettel és jóindulatú támogatással vettek körül tanulói és tanítói pályám folyamán, alkalmat nyújtott arra, hogy szeretetiiket, jóságukat, támogatásukat, mint tanítványukból lett fiatal kartársuk ezután is közvetlen közelükben élvezhessem. Szerencsésnek és boldognak érzem magamat azért is, hogy azon a tanszéken, melyet ez ünnepélyes órában elfoglalandó vagyok, nagynevű elődök nevéhez fűződő, gazdag traditiót kapok örökségül; de boldognak és szerencsésnek különösen azért, hogy köztiszteletben álló közvetlen elődömben, Geréb Mártonban, collegiumunknak immár a jól megérdemelt nyugalmat élvező Nestorában, kedves, felejthetetlen tanáromat s görög nyelvi és irodalmi tanulmányaim első nagy mesterét tisztelhetem s így olyan férfiú gyenge utódjául vallhatom magamat, a ki 3 évtizedes tanári pályáján, melyre fényt szórnak nemes lelkének, jóságának és szeretetének sugarai, példányképe volt a tudós, lelkes, az intézet érdekeit szivén viselő s tanítványait gondosan szerető, jó tanárnak. Az ő nyomdokába lépni szép és gyönyörűséges hivatás, de egyersmind nehéz feladat is, mert méltán kérdezhetjük Horcitinsszal:
