Református Kollégium, Kolozsvár, 1876

Elismerem, liog'y nehéz föltételek, kemény követelmények a még gyenge, ingatag, változékony fiatalkorral szemben. E követelmények nehézsége azonban sokat enyhül, ha meggondoljuk, hogy a tanoda szervezete éppen azon disciplinák szövedéke, melyek mintegy kézen-fogva vezetik és segitik a növendéket mindazon lépcsőkön keresztül, melyek őt végül az óhajtott czélhoz juttatják. Ama nehezeknek látszó követelmények tehát oda módosulnak, hogy a növendéknek, ha czéljához akar jutni: egész odaadással kell magát alávetni a tanoda intézményeinek, rendszabályainak, törvényeinek.

„Egész odaadással,“ mondám, de itt nagyon is megjegyzendő, hogy a fejlődés éppen nem egyoldalú kívülről való elfogadás , hanem sokkal inkább belülről kibontakozó ténykedés. A külhatások, t. i. a tanítás, intés, buzdítás, fegyelmezés, stb. csak megindítják s egyideig irányozzák e ténykedést, de czélhoz juttatni azt, nem képesek. Azaz, az embert — vég elemzésben — nem a külhatások chaotikus conglomerátja, hanem ennél végetleniil több s főleg magasb nemű szellemi képződmény. Mely képződmény, hogy létre jöhessen, benn a lélek legbensőjében kell fölébredni annak a szellemi erőnek, mely— hogy képiesen fejezzem ki magamat — mint gyémánt-pók, táplálkozva az érzéki hatásokból, beláthatlan út-módokon fonja-szövi meg a maga arany-ezüst hálózatát : a tudomány és erkölcsiség világát.

E kétesnek látszható állítás igaz volta felől meggyőz a mindennapi tapasztalás. Avagy nem elég gyakori-e az az elszomorító jelenség, hogy úgy a szülőknek, mint a tanodának és életnek minden intelmei, példa-adásai, tanításai, buzdításai és figyelmeztetései: mind füstbe mennek olyanra nézve, kinek keblében föl nem ébred s meg nem szilárdul az a tudatos akarat-erő, a mi a külső törvényt öntörvényévé, a kül-fegyelmet önfegyelmezéssé, szóval: a képzést önképzéssé változtatja ?

Es ezzel eljutottam, nemes ifjúság! ahoz az eszméhez, melynek tartalma ránk nézve mindenek fölött fontos, és ez: az önképzés eszméje.

Tartózkodva mondom ki e nagy szót; mert ezzel is úgy vagyunk, mint a szeretettel. Mint ezt, úgy amazt is, nem mondanunk, hanem éreznünk és éreztetnük, azaz, tennünk kell. Mindkettő megszűnik valódi lenni, mihelyt kibeszéljük, hirdetjük, hogy bírjuk.

4