Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1904
26 Este a nagy város szak utcáin, ha leáldozott a nap, az embereknek hol egyike, hol másika hallott egy-egy titokzatos harangszót, amelyről senki sem tudta, honnan jön. Akik kívül laktak a városon, jobban hallották és azt hitték, hogy az erdőből jő. Elindultak hát a keresésére, de a harangot nem találták meg. Akadt, aki dalt írt a harang szaváról, melyet az édes anya szavához hasonlított. Végre a király is figyelmessé lett rá s ő annak, aki a harang mivoltát fölfödi, a „világ harangozója“ címét Ígérte. Természetesen sokan indultak útnak, de egyik sem hatolt elég mélyre. Akadt azonban valaki, aki a legtovább hatolt s azt mondta, hogy az a hang egy odvas fából jő és egy bagolynak a hangja. Ö aztán meg is kapta a „világ harangozója“ címét s aztán minden esztendőben írt egy értekezést a bagolyról. Egy ízben, épen konfirmáció napja volt, újra hallatszott a gyönyörű harangszó. A konfirmándusokat elfogta a vágy s mentek a harangszót fölkeresni. De némelyiket útközben visszatartotta a lányka, másokat a mulatság. Végre valamennyi elmaradt, az erdő bozótjaitól elriadva. Csak egy királyfi hatolt tovább és mindig erősebben hallotta a hangot. Egyszerre egy szegény fiúval találkozott, aki azonban szégyelt vele menni és más útra tért. A királyfi azonban ernyedetlenül haladt tovább, de a harangszó mintegy távolodott előle. „A nap leáldozott; az ég piros lön, mint a tűz; csend lett az erdőben s a királyfi térdre omolt, elénekelte esti dalát és azt mondta : solise találom meg, amit keresek. Most leáldozik a nap és cljő az éj, a sötét éj. De talán még egyszer megláthatom a kerek napot, mielőtt a szemhatárról letűnnék. Fölmászom ezekre a sziklákra. S most a királyfi indákat és gyökereket ragadott meg és felkuszott a nedves köveken, a hol vizikigyók tekerődztek és varangyok meredtek rá. De feljutott, mielőtt a nap, e magaslatról látva, egészen leáldozott volna. Oh milyen pompa! A tenger, a nagy, fölséges tenger, a mely hosszú hullámait a part felé hömpölygette, előtte terült el és a nap nagy, fénylő oltárként állott ott kint, a hol az ég és a tenger találkozának. Minden ragyogó színben olvadt össze. Zengett az erdő és a királyfi szive vele. Az egész természet egy nagy szentegyház volt, amelyben a fák és a lebegő felhők az oszlopok, virágok és füvek a bársonyos takaró és maga az ég egy hatalmas kupola. Ott fönn épen kialudtak a piros színek, mikor a nap eltűnt; de millió csillag gyűlt ki, gyémántlámpák fénylettek, és a királyfi kiterjesztette karját az ég, a tenger és az erdő felé. Ekkor egyszerre a szegény konfirmandus jött elő, ki a maga
