Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1900

vallja magáénak, a költészet pedig teljesen hatalmába került. A novellák, versek, regények, sőt még a drámák főhőse is a nő a maga szerelmével. Nem mondjuk, hogy a szerelem nem általános érzés, de általánosabb-e, mint a vallás, mint a haza? De mégis meg kell tagadnunk a mai költészetnek alapul szolgáló szerelem általánosságát.

Mert korunk költészete ebből a forrásból táplálkozva féktelen erkölcstelenségek sivár ingoványába került, a hol az asszony megvehető, a nő becsülete semmi, a családi tűzhely összerombolva, feleség, anya nincs, az erkölcs elpusztult. De hát a római irodalom aranykora után is ilyen tobzódó, féktelen orgiák ülték diadalukat, mikor a lant a hetaerákat énekelte meg és meztelen érzékiség uralkodott a költészetben — és vájjon ezek a poéták nagyokká váltak-e ? Nem, mert nem általános emberi érzés ihleté meg lantjokat, hanem alacsony, undorító állati.

Ily fajta költészetben nem is domborodhatik ki a nemzeti. Fajunk józan erkölcsössége — csak a nemzet gerinczét, a népet értjük — nem kívánja ezt a megfűszerezett érzékcsiklandást; becsületessége nem szereti a bűn felmagasztalását; mély hite visszariad vallásának kigúnyolásától. Épen ezért tehát valóban általánosnak a költészet új alapja nem mondható.

De ennek az ideáljaitól megfosztott kornak nem is lehet más alapja, mint az anyagiság. Régen megszokta már: nem hinni mást, mint a mit lát; kételkedve még a múlt csodás fényű tetteit is megfosztja varázsától; leikéről megfeledkezik, mikor csak földi életben hisz, tehát ezt igyekszik a maga módja szerint édessé tenni. Lelkesedés csak az ifjakban s a nagyon öregekben van, a többinek gondolkozása sivár, üres Egy kiélt élet bomlasztja szervezetét. ; leikével már nem is érez, fájdalma csak testi. Erőt vett rajta az önzés, a mely még egyedül uralkodó nagy érzés benne, —- a magasztosság, a nagyság pedig így nem férhet be szívébe. Milyen más vért, más érzéseket öntött ez a kor az emberekbe ! Megváltoztatta őket teljesen ; keblükbe közönyt ültetett minden iránt, a mi szellemi és vágyat az után, a mi érzéki, anyagi. Nem is tudnak úgy érezni, mint a rég múlt csodált hősei. Vallásuk, ha ugyan meg nem ölte a közöny, csak külsőség; szenvedélyeik gyalázatosak; szenvedésük nem megtisztító, de kétségbeejtő; bűnük - ha undorító is — kisszerű; küzdelmük erőtlen vergődés és bukásukban soha sincs tragikum.

Ilyen kor, ilyen gondolkozás kedvezhet-e a vallásos költészetnek?

34