Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1886
17 Csak elnyelhessed S megemészthessed — Míg megfojt az ív. Romlását, Vég-kárát Hogy nem szántad hazádnak: Hogy ily jajt, Szörnyű bajt Szerzél édes dajkádnak! S ha Isten Van mennyben: Mindezekért Keserves bért Ád még magadnak! 7. Te pediglen Vénségedben Megromlott haza! Keserves kínt Nyelsz, óránkint Nyögvén óhajtva. S talán azt véled, Hogy immár téged Nem fiaid: Árulóid Ejtenek halálba?... De ne félj, Hitben élj; Bizd Istenre dolgodat! Elhidd bár, Órát vár, S megsegíti bajodat; S végtére Későre Mind-elveszti, Megemészti Árulóidat!“ Ámen. Nem épen magyarázatul, inkább csak figyelmeztetésül emelem ki a remek mü egy-két kiválóan jeles helyét: hogy a hazát mindenfelől, tehát török és német részről egyaránt veszély fenyegeti; kiket a nemzet önként kebelébe fogadott, most a „ledült fának“ leszegik, törtelik „szállásadó galyjait“ ; ellenük maga magát megvédeni nem bírja, de nem tudja, melyik iránt érezzen bizalmat, melyiktől féljen jobban, melyikre merje rá bízni „szabadságát“, mikor egyik sem szánja, de mindegyik „rontja.“ Maga a költő szándékosan agyon hallgatja a török barátságot, de annál határozottabban jelenti ki bizalmatlanságát azok iránt, kik szép ígéretekkel törekszenek magukhoz vonni a magyart, hogy még jobban le- igázhassák; azokat nevezi árulóknak, kik álnok szívvel, nem szánva ha- zájok „múlását, vég-kárát“, mintha csak a német udvar hű szolgáivá szegődtek volna, maguk is elősegítették a jogfosztás munkáját. Ebből világosan látható, hogy a különben nem forradalmi hangű költemény keletkezése és czélzata — bárki írta is — nagyon közeli összefüggésben van a kitörni készülő „kurucz-világ“ szellemével. A másikat, a „Kurucz dal Székelyországban“ cziműt Szeőke Ambrus irta, anno 1670. Csak ennyi: 1. Székely föld Mindig zöld, Hazám ott — Szivem ott. Jaj be szép Székely nép! Székely vér, Magyar ér, 2. Kicsiny vagy: Mégis nagy Hüvség ott; Hideg vagy : Mégse fagy Szived ott!“
