Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
71 nns, és tudta, hogy 6' nem illik ama korba. Hű kötelessógérzetből har- czolt ugyan Cato még a párttal, melyhez tartozott, mert az -— állítása szerint — a jogosat védelmezte, mint ő, de semmiféle örvendetes bizonyosság nélkül a szerencsés jövőbe. Míg a köztársaság csak veszélyben forgott — szerinte — híveinek joguk és kötelességök volt a lanyha és rossz polgárokat is a harczban való részvételre kényszeríteni; ekkor azonban oktalanságnak és kegyetlenségnek tartotta az egyeseket kényszeríteni, hogy a bukott köztársasággal együtt magokat tönkre tegyék. Caesartól csak károsat várt, az optimatáktól nem sok jót. Ily elhatározás nagy áldozatra többé nem volt érdemes. E szerint pályáját világosan önmaga elé rajzolva látá. Cato nem lehetett többé alattvaló. Egy új kornak önként engedett. Mialatt a pompejusi párt optimatá.i őrölt dühökben mind nyomorultabbak- és megvetésre méltóbbakká lettek, és a dicső' Julius, a későbbi kortól még inkább dicsőítve, álarezát elvetette: Cato társai szomorú csapatjában mindig nagyobbnak, az ő merev, eltaszított személyisége mindig vonzóbb- és gyöngédebbnek tünék fel. A stoikus meg vala győződve, hogy szabadsága hatalmában van, s hogy ő önmaga ura. Nyugodt nyájasság lépett a tartós és a haszontalan, makacs ellenállás helyébe. Figyelemre méltó, hogy az utolsó republicanus és az első egyeduralkodó előbbi életűkért egyszerre engesztelődnek ki; az egyik bukása, a másik győzelme által. Valamint Caesar álnokságát és a hatalom elnyerésére szolgáló eszközöknek tekintet nélküli felhasználását elfeledjük, ha ugyanannak szelid, okos és nagyszerű használatára gondolunk: ép úgy elfeledjük Cato darabos és gyakran méltatlan magaviseletét is, ha az ő nemes és méltóságos lemondását veszszük figyelembe. Cato épen abban mutatta magát legnagyobbnak, hogy nem ragadott mindent magával vaderővel a megsemmisi tésbe, hanem előre gondoskodott mások biztonságáról és egy életet sem áldozott fel szükségtelenül. Halála nem balga ellenállás, és a sors ellen való támadás volt, hanem alázatos elismerése a végzet hatalmának. Ezen nyugodhatott az ő korában a fenség, melyet halála után a történetírók égig magasztalva dicsőítettek.1) Pártja táborában sem volt Cato szívesen látott. Az optimaták bo- szújok kielégítésére szolgáló eszközöl tekintették, Pompejus méltóságvágya kielégítésére : míg Cato szerencsétlen hazája szenvedéseit igyekezett enyhíteni és a hatalmat, melyet e válságos időpontban Pompejusnak átadott, ennek elmúltával ismét megszüntetni. Hogy ő a háború folytatását azért tanácsolta volna, mivel remélt a kibékülésben, nem látszik nagyon valószínűnek; még kevésbbé az, hogy ő Cicerót, midőn végre táborába jött, azért ócsárolta volna, mivel alapelveiről egyáltalán nem mondott le: 1) Plut. 53; Dió 41. 18; Cic. ad Att. 10, 12. Iß; Caes. 1. 30. 31 ; 2. 3; 3. 4 App. 2. 453.
