Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
70 vonult. Oly nagy volt ugyanis Caesar előrenyomulásának erkölcsi hatása, hogy Pompejus a senatusi párttal Rómát és Italiát kardcsapás nélkül feladta és 25 ezer főnyi seregével Brundusiumba vonúlt, hogy Dyrrhachiumba átszálljon; Caesar — az átkelést nem akadályozhatván meg — Brundu- siumból visszatért Rómába, a Pompejus által ott felejtett állami kincstárt hatalmába kerítette, s nagylelkűsége által a kedélyeket megnyerte. E hírre Cato hangos panaszokban tört ki az istenek bizonytalanul csalóka útai fölött. „Eddig — úgymond — Pompejus soha sem győzetett le, habár igazságtalan háborúkat viselt; most, midőn a hazát akarja megmenteni és a szabadságért harczol, elhagyja a szerencse!“ Ezután elhatározá a rábízott szigetet önként kiüríteni, azon kétségkívül helyes megfontolástól vezettetve, hogy ámbár Asiniust kevés időre még feltartóztathatja, mihelyt azonban az ellenség erősítést kap, neki engednie kell, és ez esetben a háború pusztításait és borzalmait haszontalanúl hozná a szép országra. Miért is azt tanácsolá a syrakusaiaknak, hogy csatlakozzanak Caesarhoz, és april 24-én katonáival Dyrrhachiumba vitorlázott. Caesar megvetésre méltó azon megjegyzését, hogy Cato egy syrakusai gyűlésben Pompejust gyalázta és azután elmenekült, megítélhetjük Caesar korábbi rágalmainak példáiból, melyekkel ellene cselekvését irataiban ócsárolja. Cicero a sziget elvesztésének híréhez, mely — szerinte — minden jó gyűhelyévé válha- ték, ha megtartják, e szavakat csatolja: „Még Cotta is fentarthatta magát Sardiniában* mint a hír mondja; ha az tehette, mily szégyen ez Ca- tóra!“ Úgy látszik, hogy Cato Messinának erős megszállása által az ellenséget, melynek nem volt hajóhada, a tengeröből bejáratánál megakadályozhatta volna addig, míg egy pompejusi hajóhad segítségére megy. De miután egyszer Asinius a szigeten lábát erősen megvetette, Catóra nézve bizonyára lehetetlen vala összekapkodott ujonczaival Caesar légióinak eredményesen ellenállani. Egy régi római bizonyára még megkisérlette volna; Cato is megtette volna azelőtt; de már többé nem az a Cato alakja magasodik ki előttünk, a ki egy káros törvény megakadályozására a római nép tomboló tömegébe rohan, és aránylag jelentéktelen dolgokért saját és mások életével nem gondol. Mig Cato a megmentést lehetségesnek tartotta (és erre nézve sokáig elvakítva volt), erőt érezett magában az egész világ ellen való ellenállásra; áldozatot hozott minden alkalommal és ilyet mindenkitől követelt; mióta azonban belátta, hogy haszontalanúl fáradozott egész életén keresztül; mióta azon belátásra jutott, hogy Róma köztársaság számára, mely csak polgárai erényén nyughatik, megromlott, és hogy az egyeduralom elfajúlt államokra nézve bizonyára a legutolsó és legjobb uralkodási forma: megkisérlé a szabadságból a szolgaságba való kikerülhetetlen átmenetet a lehető könnyűséggel és fájdalom nélkül létesíteni. Nem maga számára, mert ö összes erejével érezte, hogy republica-
