Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
64 fészeknek, különösen Pindenissusnak, a szabad ciliciaiak főhelyének a római sereg által való véletlen megrohanását és elpusztítását majdnem Gallia meghódításával tette párhuzamba, melyért a diadalmenetet kelle kiérdemelnie. A levél első felében Cicero az ilyenkor közönséges kérést Ca- tóra nézve még nem tartja szükségesnek; elégnek véle halványan megemlékezni arról, a ki eddig mindenütt mellette állott, és a ki már polgári kormányzásáért a köztársaság megtartása miatt elismerte számára a hálaünnepet. A halvány megemlékezés hallgatással mellőzi azt, a mit Cicero szigorú barátja irányában már tett: őt nemcsak hallgatásban csodálván, hanem latin és görög beszédei- és irataiban minta- és példányként is állítván fel. Cicero szerint, ha ugyan élt valamikor ember, a ki természete- és elveinél fogva kevésre becsülte a hiú dicséretet és a nagy sokaság mende-mondáit, úgy Cato volt az. Mily erős hitelű Cicero ezen állítása, kitűnik abból, hogy barátjairól egész lelkesedéssel ír mindannyiszor, valahányszor a nép azok egyikét csak egyszer is megéljenzi. — Cicero azelőtt lemondott mindenről, a mi neki dicsőséget szerezhetett volna. Száműzetése óta azonban, a melyre egyébkép csak büszke lehetett, oda czéloza, hogy a római tanács és a nép elismerésének mennél több bizonyítékát nyerhesse. Ezért szerezte meg az auguratust; ezért buzgól- kodott most a hálaünnep és a diadalmenet ügyében. Ez az oka, hogy későbbi közlései könyörgésekké változtak. S Cicero kérelmének meghallgatását annál inkább reményiette, mivel tudta, hogy Cato nem annyira a véghez vitt tettek nagyságát tekinti, mint inkább az imperator jellemét, ügy látszik azonban, hogy kérései nem eléggé voltak hathatósak, miért is végre a nálok szokásos bölcsészet nevében kéri a segítségre. „Mert, hogy őszintén beszéljek — Írja — kérésemben oly kevéssé bízom, miszerint semmit megkisérletlenül nem hagyva, nálad szószólómul a bölcseletet is mozgásba hozni óhajtom; azt, mely nekem egész életemben mindig a legbecsesebb volt. Valóban ez a legnagyobb ajándék, melyet az istenek valaha az embernek adtak. Gondold meg tehát tanulmányaink- és szellemi foglalkozásainknak ifjúságunk óta összekötő közösségét, mely által majdnem egyek valánk. Ama tiszteletre méltó régi bölcsészet nevében kérlek, melyet némelyek ugyan csupa időtöltésnek tartanak, de melyet mi a fórumra, állami foglalkozásainkba és — mondhatom — a csaták közepére is bevittünk. Gondold meg, hogy e velünk közös bölcsészet az, mely veled beszéltet. Már pedig miként tagadhatna meg Cato ettől valamit? Tehát légy erősen meggyőződve, hogy én, ha a levelemben kért megtiszteltetést szavazatod által elismered, leghőbb kivánatom teljesülését csupán az irántam való tekinteted- és jóakaró kegyednek fogom tulajdonítani.“ így végzi Cicero levelét. Valóban, cselekedetei fontosságában kevéssé volt oka bízni, és irás közben maga-magának is be kelle vallania,