Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
63 zelgés- és csalással kapott légiókat nyíltan a köztársaság ellen használják, így gondolkodott Cicero is: „Egyiknél sem az a czél, hogy mi boldogok lehessünk: mindakettő uralkodni akar.“ Ad Att. 8. 11. — Pom- pejus és Caesar közt megkezdődött a kölcsönös felhívás szemfényvesztése ; a fegyverek letevésére mindegyik a másik féltől várta a kezdeményezést, hogy a másik is azt tehesse. Az optimaták semmire sem vehették rá Curiót. 0 meghiúsította azon meglehetősen otrombán alkalmazott ravaszságát is C. Marcellus consulnak, mely szerint ez a kívánalommal látszólag számolva először arra szavaztatott, vájjon Caesarnak, azután vájjon Pompejusnak kell-e a főparancsnokságot letennie? Az első indítványt majdnem az egész tanács pártolta, a másodikat csak Caesar kevés bátor Ilivé. Curio azonban saját indítványának megszavazását ily alakban: „Vájjon Caesar és Pompejusnak egyenlő módon kelljen-e letenniük a fő- hadvezérséget?“ 370 szavazattal 22 ellen mindjárt ezután keresztülvitte. A méltányossága miatt ünnepelt Curio ezután a Caesar elleni rágalmakat is meggyengítette, úgy hogy végre Claudius Marcellus haragtól indíttatva ily felkiáltással rohant el a tanácsból: „Ha abban akadályoznak, hogy a tanácscsal a haza jólétéről gondoskodjam, úgy egyedül teszem azt.“ S egész pártjával Pompejushoz sietett; az összes itáliai csapatokat parancsa alá helyezé, és teljhatalmat adott neki katonát szedni. Pompejus a megbízatást elfogadta. Curio e miatt panaszt emelt a népnél, és azután, életét féltve, tribunságának leteltével Caesarhoz Ravennába ment. Utódáúl Antonius augurt hagyta hátra. Pompejus és Caesar az aristokrata és demokrata párt élén a végtusára egymással szembe szálltak.1) 16. Cicero levelezése Catóual. 50. Kr. e. Mielőtt a dolgok gyors fejlődését követnék, Cicero és Cato ezen évre (Kr. e. 50.) eső levelezéseiből kell kipótolnunk azokat, a mik segítségünkre lesznek e két optimata-vezér valódi megítélésére. Cicero ezen események idejében proconsulként időzött Ciliciában. A hiú „haza atyja“ a halhatatlan tiszteletnyilvánitásokhoz, melyekben — saját állítása szerint — consulságáért részesült, még a „nagy katona“ kitüntetését, a diadalmenetet is akarta nyerni. Attól tartott, hogy Cato, kivel a Clodiusi- törvénytáblák miatt többé nem a legjobb egyetértésben élt, hőstetteit nem fogja eléggé méltányolni, és ennek következtében ellenzése által a diadalmenetét megakadályozhatja. Ez adott alkalmat arra, hogy egy terjedelmes levelében ecsetelje előtte saját polgári és katonai kormányzását a legszebb világításban. Amanuson, a Taurus hegység egy ágán, néhány rabló') Cic. ad fám. 8. 11. 3; 8. 14. 2 : Plut. Pomp. 58.; Caes. 30.; Anton. 5. : Cat. min. 51.; Caes. beli. Gall. 8. 52; Caes. bell. civ. 1. 32. 4; Liv. ep. 109,
