Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
103 mindazáltal Cicero e dicséretet mégis elfogadá; mi több, nem átallá ama könyvet, melyben Cato alávaló módon rágalmaztaték és gúnyoltatok, magasztosan méltányolni. Caesar barátai Rómában nem késtek pártfogójukat ezen kétségkívül nem várt eredményről tudósítani, és Cicero, a mint ezt megtudta, sietett az ő jelentésöket egy Caesarhoz sajátkezüleg írt levelében megerősíteni, mely levelet azonban először Oppius és Balbus által átnézette és jóváhagyatta, ad Att. XIII. 50. „Admonitus quibusdam tuis litteris, ut ad Caesarem uberiores litteras mittere instituerem, cum mihi Balbus nuper in Lanuvino dixisset se et Oppium scripsisse ad Caesarem, me legisse libros contra Catonem et vehementer probasse, eonscripsi de his ipsis libris epistolam Caesari, quae deferretur ad Dolabellam: séd eius exemplum misi ad Oppium et Balbum scripsique ad eos, ut tűm deferri ad Dolabellam iuberent meas litteras, si ipsi exemplum probassent, ita mihi rescripserunt nihil unquam se legisse melius epistolamque meam iusserunt dari Dolabellae.“ Minthogy ezen eljárás magának Atticusnak is túlságosnak látszék és őt azon gyanúra vitte, hogy e levél másolatát kebelbarátja bizonyára azért nem juttatá hozzá, mível magamagát kellett volna e miatt előtte szégyenlenie, Cicero ad Att. XIII. 51. arról jobban felvilágosítja őt: „Ad Caesarem quam misi epistolam, eius exemplum fu- git me tum tibi mittere ; nec id fűit, quod suspicaris, ut me puderet tűi, ne ridicule hemicillus ; nec me hercule scripsi aliter, ac si rcpő; feov Spotov que scriberem, bene enim existimo de illis libris, ut tibi coram; itaque scripsi et áxokaxsú'ccos et tarnen sic, ut nihil eum existimem lecturum li- bentius.“ Bizonyára nagyon sajnálható, hogy ezen kétségkívül igen különös levélről többé nem mondhatunk ítéletet. Hogy Cicero a találó satirára való érzületénél és elmés rajzolási tulajdonságánál fogva nem mulaszthatta el Caesar virtuositását e téren bámulni és némely ötletét kitűnőnek találni, csak természetes; hogy azonban Caesar hízelgései és áltatásával szemben szándékosan feledkezék meg arról, miszerint az Anti-Cato méltánylásával önmagát üti arczúl; hogy ő, kinek dagályosan erkölcsi körmondataitól oly gyakran hangzott a fórum és a curia; kinek iratai az erényt csodáló szólásmódokkal voltak megrakva, oly könyvről adjon jó véleményt, mely mindenféle aljas és közönséges dolgoktól hemzsegett; hogy az, a ki egész életében avval dicsekedett, miszerint a republicanus pártnak előharezosa, oly gúnyíratot helyeseljen, melyben ezen párt legtisztább és legnemesebb képviselője sárba rántatott: ezen viselkedés még azokat is meglephető, a kik már addig Cicero jellemét levelei után ítélték meg. A dictator halálával azonban mégis felhangzott a panasz, hogy Caesar az ő ezáfolásában nagyon piszkosan járt el. (Top. 25.) Az Anti-Catónak a közönségre tett hatásáról nem ítélhetünk; annak megfontolása után azonban, a mi róla eddig mondatott, úgy hiszszük,
