Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882

67

oly könnyebbüléssel üdvözölte a római nép az üldöztetések komor éjszakájára következő vidám napot; oly jól esett neki a szabadság éltető sugarainak megpillantása; oly szabadon érezte magát s oly kellemes felüdülést nyert Domitianus halála után. A szabadság után táplált vágy végre megnyugtatásra talált; sok remény elérte beteljesedését; sok mély sóhaj hangos örömmé változott. Nerva lön császárrá.

A szeretetreméltó aggastyán legfőbb törekvése vala az előbbi kormány alatt elhatalmazott rosszat minden módon jóvá tenni, hogy az elnyomatás hosszét ideje után a rómaiak valóban boldogok legyenek. Fordultak elő jelenetek, melyek mélyen megragadok valának az érzésteljes kedélyekre. Quintilianus is tanúja volt egy ilyennek.

Nemsokára ugyanis Nerva trónralépte után menedékhelyéről Rómába visszatérve a Yianova-utczában, fölkereste egyik régi barátnőjét, kit beléptekor házi oltára előtt Zeushoz könyörögve és esdekelve ta- lála. Imái fiát illették, ki még a börtönben vala. Könyek ömlöttek el arczán s a szomorúságtól leverve nyújtá kezét Quintilianusnak, ki igy vigasztaló őt:

— Ne sírj fiadért, jó anya, nemsokára mentve lesz!

— Oh vajha házam védő szellemei meghallgatnák egy anyának esdekléseit,, ki kedves fiát elvesztette; ámde szivem puszta és sivár; reményeim kialudtak; csak sebek maradtak hátra, panaszirodák Tullia.

— Az öröm és boldogság — úgymond Quintilianus — beköszöntött Nervával. A te házadba is be fognak azok sugározni s könyei- det, melyeket fiadért hullatál, föl fogják szárítani. Ne csüggedj el. Sóhajtásaid nem voltak haszontalanok; mindegyiket meghallgatták s megszámlálták az égiek. Nem érted-e el egyébként is sokszorosan kívánságodat? Mennyire haladt Cornelius értelem- és szivnemesságre nézve! 0 egyike vala legjobb tanítványaimnak. Igazán szorgalommal buzgólkodott, soha sem elégedve meg magával! Láthatólag szégyellte magát, ha őt dicsérve, mások elé pélydányképül állítottam.

—■ Jól tudom én azt, válaszoló Tullia, hogy te mintegy második atyja valói. Oly bizalommal és szeretettel csüngött rajtad, mely minden áldozatra kész. De, — ámbár tudom, hogy ezért hálával tartozom gondoskodásodnak — én mégis neheztelek rád akaratlanul. Te adtad kezébe az ékesszólás veszélyes fegyverét. Ha nem tanulta volna azt, ma is karjaimba szoríthatnám őt: az utolsó gyűlés alkalmával kiejtett éles kifejezés okozta elfogatását.

— Hogy jeles szónok vált belőle, tulajdonítsd az égieknek, kik

elmeélességgel és szorgalommal áldották meg. A viszontlátás kárpótolni fogja aggodalmaidat, mondó Quintilianus. 5*