Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882
60 módon beszélt azok szépségei- és szerzőiről; szóval fokonkint bevezette Flaviát az ó-kor szentélyébe. A császári hölgy figyelemmel csüngött mestere ajkán s előhaladása a művészeti dolgokban a legbecsesebb jutalom vala számára. Ezen időben Quintilianus sokat gondolkodott a női képzés ügye fölött. Az volt szilárd meggyőződése, hogy a nőnem — kunyhótól a palotáig — csak akkor szerezhet illő tiszteltetést és becsültetést, ha nem a pipere és hiú fény, hanem egyéb jelességek után törekszik; ha külső kellemmel a benső erényt és szépséget is összeköti. „Szoktassuk — hangoztató barátai és ismerősei előtt — a leánykákat házi életre és fejleszszük szivükben a családi erényeket. Ezeket akkor fogják megkedvelni, ha azokba kis koruktól fogva beleélték magokat, és velők előbb megkedveltettük, mielőtt a családi körtől elidegenedtek volna. Ritkán ereszkedik le képzelete magaslatáról a háziasság szerény körébe, ki ide nem kívánkozik.“ Ismételve beszélt Plinius barátjával a felállítandó leány-iskolákról, melyekből a hazai és irodalomtörténetnek sem kell vala kihagyatnia. De Quintilianus csak a legjavát akarta az irodalomból taníttatni; nem mérget, nem könnyelmű darabokat. És a jót is nem nyalakodás, hanem rendes élvezés, honleányi lelkesedés és érzelemnemesítés végett kívánta előadatni. Domitianus, ámbár az igazi érdemet megjutalmazni épen nem szokta, mindazáltal nemesérzésü leányának kérésére ezúttal kiváló kegyességét érezteté Quintilianussal. Először a széles biborszegélylyel, valamivel későbben pedig a consularis méltósággal tisztelte meg őt. Mettius Carusnak, a gyanakodó s a legjobbak ellen is vádaskodó bizalmi emberének kellett volna e szolgálatot teljesítenie, a ki Quin- tilianust is azon alapon vádolta be Domitianusnál, hogy a szónoklatról szóló irataiban többször gondolt a császárra, s hogy e miatt veszélyes magas személyére. E kellemetlen megbízatás egészen megrendítő M. Carust, ki kételkedve jövőjében, a legközelebbi reggel véget vetett életének. A megbízatást tehát Vespasianus más által tel- jesítteté. — Gratior est pulchro veniens in corpore virtus. Verg. XXI. Quintilianus a császár kitüntetéseit azon nyugodtsággal fogadé, melyet — bölcshöz illőleg — életének minden szakában megtartott. Meg volt győződve arról, hogy ő mint tanár mindig a tökéletesség után törekedett; hogy mint népének valódi barátja mindig a legjobbat kívánta és mozdította elő. Lelkiismeretének ezen örömét a biborszegélyek nem emelték; szerénysége a eonsuli méltóság által a
