Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882
41 barátságosan. Példa rá Vitellius, ki cit hevesen üldözte s kinek leányát a legnagyob pompával házasította ki. — Az egyedüli fekete lap élettörténetében, úgymond Plinius, Helvidius Priscus, meg a galliai Sabinus és nejének Epponinának halála ; ámde az előbbi megbánó visszavonása által menthető; az utóbbi talány marad életében. Egyébként ő nem vala barátja a vérengzésnek, sőt igen sokszor megmutató emberszeretetét. így, midőn hiriil vette Alexandriában való megválasztását, első gondja volt megterhelt hajókon gabonát küldeni Rómának. S mily nagy örömmel várta a sokaság a megérkezőt! Mily szeretetreméltó és barátságos volt mindenki iránt! Mindnyájan kívánták látni őt; ég felé emelték kezeiket s az égiek ótalmát esdették le számára, ki a város lakóit megmentette a szükség- és veszélyből. — Választása után okos és törvényszerű igazgatást Ígért és szavát ép úgy megtartotta, mint valamely őskori római. — Egy alkalommal azt mondotta, hogy egy császár életének fáradtságosnak kell lennie. Az övé valóban az volt! mondá Plinius. — A mi különös tiszteletet érdemel benne, az mértékletessége és egyszerűsége. Egyszerűek voltak házi eszközei. Előszeretettel gondozta ama kis házat, melyben nagyanyja lakott vala. Egy követ sem változtatott meg rajta. Kedvesebb volt ez előtte, mint a legfénylőbb palota. —- A babonaságot — úgymond Plinius — mely a rómainak vérében volt, tréfával üté el. így egy üstökös megjelenése alkalmával igy szólott: „Ha e csillag csakugyan valami rosszat jósol valakinek, úgy ez a parthusi királyt illeti; annak van hosszú haja: én kopasz vagyok,“ — Hallottál-e valamit betegségéről és utolsó órájáról? kérdé Quintilianus. — Tudod, kevéssé halála előtt Reate melletti jószágára vonult, hogy az eutili ásványfürdőket használja. Ezek igen elgyengítették. S hozzá betegsége daczára kormányzási ügyekkel foglalkozott. Midőn végórája közeledett, fölállott ágyában s igy szóla: „A császárnak állva kell meghalnia!“ s . . . szolgája karjaiban elszenderült! — Mi lesz most az iskolák emeléséből? De él fia Titus, a trónörökös! — Vérmes reményeket ugyan nem táplálhatunk, emberszerető azonban ő is, mondá Plinius. — Valóban, válaszolá Quintilianus. Bizonyságát adta ennek Jeruzsálem elfoglalása alkalmával. Ő minden áron meg akarta menteni
