Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882

41 barátságosan. Példa rá Vitellius, ki cit hevesen üldözte s kinek leányát a legnagyob pompával házasította ki. — Az egyedüli fekete lap élettörténetében, úgymond Plinius, Helvidius Priscus, meg a galliai Sabinus és nejének Epponinának ha­lála ; ámde az előbbi megbánó visszavonása által menthető; az utóbbi talány marad életében. Egyébként ő nem vala barátja a vérengzés­nek, sőt igen sokszor megmutató emberszeretetét. így, midőn hiriil vette Alexandriában való megválasztását, első gondja volt megterhelt hajókon gabonát küldeni Rómának. S mily nagy örömmel várta a sokaság a megérkezőt! Mily szeretetreméltó és barátságos volt min­denki iránt! Mindnyájan kívánták látni őt; ég felé emelték kezeiket s az égiek ótalmát esdették le számára, ki a város lakóit megmen­tette a szükség- és veszélyből. — Választása után okos és törvényszerű igazgatást Ígért és szavát ép úgy megtartotta, mint valamely őskori római. — Egy alkalommal azt mondotta, hogy egy császár életének fáradtságosnak kell lennie. Az övé valóban az volt! mondá Plinius. — A mi különös tiszteletet érdemel benne, az mértékletessége és egyszerűsége. Egyszerűek voltak házi eszközei. Előszeretettel gon­dozta ama kis házat, melyben nagyanyja lakott vala. Egy követ sem változtatott meg rajta. Kedvesebb volt ez előtte, mint a legfénylőbb palota. —- A babonaságot — úgymond Plinius — mely a rómainak vérében volt, tréfával üté el. így egy üstökös megjelenése alkalmá­val igy szólott: „Ha e csillag csakugyan valami rosszat jósol vala­kinek, úgy ez a parthusi királyt illeti; annak van hosszú haja: én kopasz vagyok,“ — Hallottál-e valamit betegségéről és utolsó órájáról? kérdé Quintilianus. — Tudod, kevéssé halála előtt Reate melletti jószágára vonult, hogy az eutili ásványfürdőket használja. Ezek igen elgyengítették. S hozzá betegsége daczára kormányzási ügyekkel foglalkozott. Midőn végórája közeledett, fölállott ágyában s igy szóla: „A császárnak áll­va kell meghalnia!“ s . . . szolgája karjaiban elszenderült! — Mi lesz most az iskolák emeléséből? De él fia Titus, a trónörökös! — Vérmes reményeket ugyan nem táplálhatunk, emberszerető azonban ő is, mondá Plinius. — Valóban, válaszolá Quintilianus. Bizonyságát adta ennek Je­ruzsálem elfoglalása alkalmával. Ő minden áron meg akarta menteni

Next

/
Oldalképek
Tartalom