Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882
42 a várost és a templomot, a hébereket pedig az iszonyatosságoktól visszatartani. Végre Istent liivta tanúul, hogy o nem oka az Ínségnek. „Nem én győztem, - — monda 8 — én csak kezeimet nyújtottam oda az isteni boszúnak!“ Jó szive van. A jó szív pedig a trónon a népek csillaga. Csak egy aggaszt. Vajha az égiek bennünket a polgárháborútól megőriznének. Az iskolák csak békében virágozhatnak. — Csak azután ne jöjjön oly zsarnok Rómába, ki az iskolákat is bilincsekbe veri! tévé hozzá Plinius. — Bizzunk Istenben, ki Vespasianus vetésére áldását adhatja; végzé beszédét Quintilianus. Bizalmas beszélgetések után Plinius elvált mesterétől, ki magányában fájó érzéseknek engedte át magát. Vespasianus halála fölötti szomorúsága mély és őszinte volt. 0 a császárban legerősebb támaszát vesztette el. Amicorum defunctorum cogitatio dulcis ac blanda est. Seneca. XV. Titus a római birodalom császára lévén, azon pillanattól fogva, midőn a trónra jutott, nagy változáson ment át életében. Személye külső tekintélyével lelkének és szivének emelkedettségét köté össze. Nem a méltóság és hatalom, hanem szive irányozta lépéseit. Elet- utai előbb többféle kicsapongásokba tévedtek. Háza pantomimek- és rabszolgákkal volt tele. Mihelyt azonban császárrá lett, eltávolítá őket udvarából; fölhagyott igen hosszúra terjedő lakmározásaival s elvált szeretett Berenice-jétól; szóval hibáit lerakta trónja zsámolyára, s igy a császári koronával egyszersmind az erény koronáját is föltevé fejére. Kimondotta, hogy nála mi sem számíthat barátságra az erényen kivűl. A főpapi hivatalt azért vállalta el, hogy kezeit a vértől mo- csoktalan tarthassa. Zsarnoknak nyoma sem volt benne. Szeretettel és jósággal volt alattvalói iránt. A nemes császár életéből egy napot kell ecsetelnünk, s pedig annál inkább, mivel ez a mi Quintilianu- sunk élettörténetével is összefügg. Lépjünk be tehát a császári palotába, hol egy délután Titust karosszékében nyugodva találjuk, s hallgassuk meg elmélkedéseit, valamint egyesekkel való beszélgetéseit. — A nap már félig elmúlt, s még semmi jót sem vittem végbe! Hol marad ma Clarusom? S hivatja udvari szolgája által barátját és tanácsadóját, ki nemsokára tiszteletteljes köszöntéssel lépett be a fejedelem szobájába. — Már rég vágytam utánad, kezdé a beszédet Titus. A nap már félig oda van és az emberiség érdekében még semmit sem mü-
