Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882
40 szebb reményekkel tekintettek jövőjök felé. Nemo adeo ferus est, qui non mitescere possit, si modo culturae patientem praebeat aurem. Az iskolák további javítására irányúit remények azonban, fájdalom! egy esemény által kemény csapást szenvedtek. A Kr. u. 79-ik év junius 24-ike vala azon nap, melyen Plinius szomorúságtól leverve lépett Quintilianus szobájába. Ez mindjárt felismerte barátja le- hangoltságát s oka felől kérdezősködött. —■ Ugyan — kérdé Plinius — nem hallottad még a szomorú hirt? — Milyet? — Vespasianus meghalt! — válaszold Plinius. Ennek hallatára Quintilianus igy kiáltott fel: — Meghalt a császár ? Istenem, mily csapás az ránk nézve! Szegény, szegény Róma! —- Minden helyen szomorúságot és könyeket láthatni, mondá Plinius. — Livia meghalt! Császárom, kedves császárom holt! Letűnt éltem két csillaga, melyekre építettem minden szerencsémet! Két erősen tartó oszlop leomlott! Oda reményeim! Csendesség lesz terveim körében ! A nemes, a nagy szív megszűnt dobogni! Az igazság elvesztette legjobb barátját; a jó és szép nagylelkű védőjét; a munkásság és szorgalom jóakaróját; a bűn bilincsekbe verő őrét; a család gyengéd atyját és az iskolák ... itt könyekre fakadt. •— 0 kiválóan szeretett téged Quintilirnus, mondá Plinius. — Valóban, úgy bánt velem, mint legjobb barátjával. Mily örömmel hallgató, ha tudósításokat közöltem vele az iskolákról! Megtisztelő bizalma nagy vala és egyéniségemnek a legédesebb jutalom. — Bizalma volt a legszebb nemes kő koronájában, szóla Plinius. Palotája nyitva állott; uralkodása alatt senkire sem vigyáztak fel és senkit sem kutattak ki. Igen, ő azon személyekkel szemben sem indúlt fel, kik rá nézve veszedelmesek lehettek volna, Midőn egy Ízben figyelmeztették, hogy óvakodjék Metius Pomposianustól, mivel ez oly csillagzat alatt született, mely a császári méltóságot jóslá neki: válaszúi ugyanazt a consuli méltóságra emelé, és e mellett közönbös nyugodtsággal mondá : „Ha császárrá lesz, legalább megemlékezik rólam, hogy jót tettem vele.“ — S hogyan bánt ellenségeivel! mondá Quintilianus. Nagylelkűen,
