Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882
32 dogságát. Ő azt akarja, hogy a szellemek szabadon mozogjanak; d mindenütt keresi az érdemet, hogy megkoronázhassa. — Valóban nagy szerencse, hogy a jogar és hatalom ily nemes férfiú kezében van, válaszold Quintilianus. Erő és hatalom a dühöngő kezében az istenek nagy büntetése; erő és hatalom nemes fejedelem kezeiben az istenek legnagyobb ajándéka. De térjünk vissza az ékesszóláshoz. Természetesen, a hanyatló szabadsággal nincs ez magas álláspontján; de most meg oly másikon áll, a mely, mondhatom, nagyfontosságu az államra: értem az itélötermeket, a hol szintén nem mindig illeti meg okét a valódi korona. Szónokaink előkészülete ugyanis nem eléggé tervszerű és gondos; e mellett megvetik a még oly alapos kritikát is. — A valódi beavatást a régiek adják meg, mondá Plinius. — Kétségkívül, viszonzá Quintilianus. Az első római, ki a szónoklati szakban némit megkisérlett: M. Cato Censorius volt. Kitűnő csillag jött fel Marcus Tullius Ciceróban, ki a beszéd egyedüli mestere volt. Magamról — ki ilyen szónoklati szabályokról szóló könyvet akarok Írni — s kortársainkról hallgassunk. Az idő fogja kimutatni becsüket. Leginkább kiemelem valamennyi közül Cicerót. Ez legyen minden a szónok szeme előtt. A kinek Cicero tetszik, tudja meg, hogy messze haladott. Itt a beszélgetés megszakadt. Egy fiú jelent meg, mindkettőt az étterembe híván. Plinius elfogadta a meghívást. Örömest fordított még nehány perczet arra, hogy kedves mesterével bizalmasan társalogjon. Ars non habet osorem, nisi ignorantem. Pr. XI. A kerthez közeli szobában Lívia, a gondos háziasszony, még az asztal körül volt elfoglalva. Ez természetesen nem volt ezüst-lábakkal vagy elefántcsontokkal ékesítve. Csak közönséges fából készült. Körötte két egyszerű kerevet volt az étkező vendégek számára. Nemsokára bort és halat tett az asztalra, azután tojásokat, babot, szalonnát és végre gyümölcsöket. — Látod édes Pliniusom, mi igen egyszerű ételekkel élünk, kezdé a beszédet Quintilianus. — Ilyen barátságos kézzel készített étek az istenek lakomája lehetne, válaszolá Plinius. S egyébként is ily étkek az ó-korban a legnagyobb pazarlásnak tekintettek volna. ■— ügy hiszem, mondá Quintilianus, ilyen jobban illik hoz
