Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882

32 dogságát. Ő azt akarja, hogy a szellemek szabadon mozogjanak; d mindenütt keresi az érdemet, hogy megkoronázhassa. — Valóban nagy szerencse, hogy a jogar és hatalom ily nemes férfiú kezében van, válaszold Quintilianus. Erő és hatalom a dühöngő ke­zében az istenek nagy büntetése; erő és hatalom nemes fejedelem kezeiben az istenek legnagyobb ajándéka. De térjünk vissza az ékes­szóláshoz. Természetesen, a hanyatló szabadsággal nincs ez magas álláspontján; de most meg oly másikon áll, a mely, mondhatom, nagyfontosságu az államra: értem az itélötermeket, a hol szintén nem mindig illeti meg okét a valódi korona. Szónokaink előkészülete ugyan­is nem eléggé tervszerű és gondos; e mellett megvetik a még oly alapos kritikát is. — A valódi beavatást a régiek adják meg, mondá Plinius. — Kétségkívül, viszonzá Quintilianus. Az első római, ki a szó­noklati szakban némit megkisérlett: M. Cato Censorius volt. Kitűnő csillag jött fel Marcus Tullius Ciceróban, ki a beszéd egyedüli mes­tere volt. Magamról — ki ilyen szónoklati szabályokról szóló köny­vet akarok Írni — s kortársainkról hallgassunk. Az idő fogja kimu­tatni becsüket. Leginkább kiemelem valamennyi közül Cicerót. Ez legyen minden a szónok szeme előtt. A kinek Cicero tetszik, tudja meg, hogy messze haladott. Itt a beszélgetés megszakadt. Egy fiú jelent meg, mindkettőt az étterembe híván. Plinius elfogadta a meghívást. Örömest fordított még nehány perczet arra, hogy kedves mesterével bizalmasan társa­logjon. Ars non habet osorem, nisi ignorantem. Pr. XI. A kerthez közeli szobában Lívia, a gondos háziasszony, még az asztal körül volt elfoglalva. Ez természetesen nem volt ezüst-lá­bakkal vagy elefántcsontokkal ékesítve. Csak közönséges fából ké­szült. Körötte két egyszerű kerevet volt az étkező vendégek számá­ra. Nemsokára bort és halat tett az asztalra, azután tojásokat, babot, szalonnát és végre gyümölcsöket. — Látod édes Pliniusom, mi igen egyszerű ételekkel élünk, kezdé a beszédet Quintilianus. — Ilyen barátságos kézzel készített étek az istenek lakomája lehetne, válaszolá Plinius. S egyébként is ily étkek az ó-korban a legnagyobb pazarlásnak tekintettek volna. ■— ügy hiszem, mondá Quintilianus, ilyen jobban illik hoz­

Next

/
Oldalképek
Tartalom