Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1858
8 — szépségében, hanem csak gyenge s általános árnyalatában, mint azt egy könnyedén oda vetett rajz adhatja. Megjelenésünk első perczében tekintetünk a vadregényes tájképre olvadt. Sokáig szót- lanúl állánk a tópart éjszakkeleti lejtőjén, a pusztulásban álló erdei keresztény kath. szentegyház alatt. Majd ámulatából megébrede lényünk, egymásra tekinténk, mindnyájunk arczán egy és u- gyanazon érzés festekezett, a fenségesnek magasztos, Istenhez emelő érzete. A kedves, és minden zordonsága mellett költőileg lakályos enyhpont pihenésre intett nyergeinkből. Egy pár perez, s mi a lágy mohszőnyegen telepedénk le. E békehelyen csak legkisebb lebel sem ingatta ekkor a lombokat; sehutt semmi nesz, csak egyetlen madárhang, rigó- fütty sem zavarta a mély, szokatlan csend et. A fák harmatos levelei még el tógák tőlünk a reggeli nap sugarait. A tó felett, az erdős sziklafalak árnyában, még a nyári korány szende homálya lebegett. Halotti némaságban, síri csendben nyugodott e rejtett völgy ölén az egész természet, mint mélyelmü bölcs, ki a világnézlet szárnyain magasba emelkedve, az ős-századok terhes eseményein jártatja gondolatait. A régi kor remetéi támadtak fel emlékezetünkben, kik ilyetén elzárt magányokban, szerényen rejlő völgykeblekben, hegyi tavak és sziklaövedzett katlanokban, hova ritkán téved a vándor lába, s hol az életvészei után csendes pihenés, kibékülés min- magunkkal s a világgal, s a visszavonulás nyugtató eszméje birnak tálsulylyal, — megvonulva, a világtól végkép elfelejtve, egyedül a benső embernek, szellemviláguknak élve, tölték malasztos napjaikat; lemondva a világ pompáiról, s visszatérve a természet egyszerűségéhez, a mulékony földi javak mértékletes élvezetére vezérlék üdvös példáikkal az emberiséget. — Ily helyek olyanok, mint a csendes remetelak, hol szív és lélek magukhoz térnek vissza, s — ha szabad igy szólanunk, — magukból fonják ki éltöket. Az elkiilönzés s jóltevő feledség üvegharangja borít itt; túl azon a vihar zúg, s a villám lesuhan óvó mennyezetünk felett. Távol látjuk a sivár üzelmeket, s az emberek hiú s beteges küzdelmeit; úgy tetszik, mintha élethajónk, törött árboczai- val, kivűl esnék e tíikörkereten, melyen át szemünkig szelídítve s elmosódva hatnak az életképletek, s mindaz, mi e jámbor menhelyen túl történik a nagyvilágban. Míg pihenésünk alatt igy fűzők gondolatainkat, addig a nap pályáján magasb égi fokra hágott, s zöld mohpamlagunkon elárasztott fényözönével. Fekhelyünkről tehát nyergekbe emel- kedénk, hogy a tó területén egy vizsga körutat tegyünk. Ejszakkeletről nyugatnak indulónk a fenyves szirtek alján, melyeknek gerinczein mondák, tündérregék s a mesés hajdan vissz-sohajai álomszerűén s bágyadtan hevernek. Egy pillantat az igéző tájképre, meggyőzött bennünket, miszerint azon katlan, melyben a tó fekszik, nem egyéb, mint egy kiégett tüzokádóhegy tölcsére (töbör), mely évezredek előtt belül izzódott s csapkodta ki lángjait; míg lassanként kiégett, elhamvadt, s ismeretlen okokból vízzel csordultig telt Ezen körülmény, kapcsolatban a tónak magas (2967 bécsi láb) fekvésével, feneketlennek tartott mélységével, s a hallgatag őserdő kerítette magánynyal, szerzi neki — az ő sajátságos fekvésén, s környéke és helyiségének természeti mivoltán kivűl, — egy részt az ő egész sajátszerű érdekes jelentékét, s okozza a kedélyben azon különös és nehezen kifejezhető, borzasztó benyomást, mit mi rendesen minden titokszerű s meg- fejthetlen tünemény szemléleténél érezni szoktunk, s a mi e helyen lelt tárgyak szemléletekor is önkénytelenűl megragadja lelkünket. A csaknem kerek tó közel egy órai kerületű. A föld némely helyeken befelé mélyed, másutt pedig hirtelen, mintegy függőlegesen megyen alá. Zöldes szinű vize jóizű, s mellette oly tiszta és átlátszó, hogy a középmélységü egyes partpontokon porondos feneke jól látható. Rajta