Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1856
ÉRTEKEZŐ RÉSZ. Az erdélyi rom. katholiknsok fő-tanintézete Kolosváratt. (Magyar műveltség-történelmi rajz.) Öszves műveltségünk az egyházból vette kiindulását. T o 1 d y. 1. §. Általános nézetek. Azon hatás, melyet a nemzeti irodalom s hazai tanügy kölcsönösen egymásra, monnó pedig összetesen a közműveltségre gyakorol, komoly kötelességévé teszi a nemzeti műveltség fej- ledezését s minden irányban jelenkezö nyilatkozatait fontolgatva bírálónak, hogy mindkettőre kellő figyelmet fordítson. Nemzeti életünk ős-századaiban, a csatazajok vészfergetegei közt, honi emlékíróink csekély ügyelettel, majd semmi figyelemmel sem voltak hazai irodalmunk fejleményei, különösben pedig köznevelésünk országos intézetei, a tanodák iránt: innét azon sűrű, ma már alig eloszlatható homály, mely keletkeztök, szervezetük, előhaladásuk, jótékony kihatásuk, szóval viszontagságaik felett borong. Pedig, mint a nemzeti cultura, faji nemesbülés s erkölcsi emelkedettség fő vezetékei, minden komolyan gondolkodónak figyelmét méltán igénylik. Előttünk a terepély fa, megrakvák ágai zamatos gyümölcscsel, a nélkül, hogy tudnók, ki veté el a magot, kinek ápoló kezei közt nőtte magát nagyra és zsendűlt virágzásnak, hol működik az erők azon titkos összehatása, melynek elevenségét, életét köszöni, s azon áldásozó minőségét, hogy gazdagon gyümölcsözhet. A béke művei, melyek az emberiség szeliditését célozzák, sokkal magasztosabbak, a véres ütközetek diadaljeleinél. Ha az emberi műveltség szövetszálain messze visszafelé megyünk, végre az egyház szent kebelében állapodunk meg, melyből, mint kiapadhatlan forrásból, esergedez a nevelő s tanító intézetek csatornáin minden népek s nemzetek számára az életüdv. A magyar középszázadokban, s később is, a török hadjáratok szakadatlan zajában, midőn a minden évtizedben sőt majd naponként meg- megújult véres csaták új küzdelemre szólíták a nemzet értelmiségét, — a nemességet: minden tudomány és keresztény műveltség az Isten oltárai körűi, s az önmegtagadás élő áldozatai — a szerzetesek csendes magányaiban vonta meg magát. Történelmi alapigazság érvényére is emelkedett ma már minden elfogulatlan honpolgárnak részre- hajlatlan keblében a történetkönyv aranysoraiból kisugárzó azon magasztos tény, miszerint a műveltség és értelmesedés legszilárdabb istápj a hazánkban minden időn s koron keresztül az egyház volt. Hogy a cultura azon fokára jutottunk, melyet ma az európai társnépek közt elfoglalunk, azt, mint eredményt, a kereszténységben nyilatkozó isteni Gondviselésnek, s a nemzethez és hazához mindenkor rendületlenül hű magyar egyház nagyainak s vezetőinek kell tulajdonítanunk; mert minden viszontagságok közt senki sem, csak az egyház gondoskodott az erkölcsök nemesítéséről, a tudományok ápolásáról, a nemzeti jellem s hazafiúi erények állandó képzéséről. A magyar nemzet vallás-erkölcsi műveltségének eszközlésében s hitéletének üdvös irányzatú kifejtésében tehát a fő szerep-vitel, történetkönyveink számtalan adatai szerint, általában az *
