Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1856

- 4 egyházi férfiaknak, különösen pedig a szerzetes rendeknek volt kiváló életfeladatuk. Már maga derék magyar őseink megtérítésének dicsősége is kirekesztőleg a hazánkban legrégiebb sz. Bene- dek-rend apostoli szellemű tagjaié. Mirenézve, történelmi biztos nyomokon indulva, egy percig sem kételkedünk nyíltan kimondani, hogy valamint öszves műveltségünk, akkép irodalmunk is az egyházból vette kiindulását.

Alapját nemzetünk ezen erkölcsnemesítő, malaszttalteljes keresztény hitéletének, s általa európai műveltsége első zsengéjének, az első szent király vetette meg, ki a jámbor hitbajnokok lángbuzgalmát élesztve, s üdvös törekvéseiket hathatósan gyámolítva, a harcviharok folytonos zajában elszilajúlt nemzetét a szent kereszt isteni áldozata mennyei tanainak elfogadására hajlandóvá tette, s így európai életét biztosította.

Magasztos célja kivitelében a bölcs fejedelemnek hathatós segédekül szolgáltak a szerzetesek, kik keresztet és az evangéliumot tartván kezeikben, a Megváltó isteni tanait a legnagyobb veszélyek közt is bátran, Istenben vetett bizodalommal hirdették. Hitterjesztési szilárd alapot nyervén hazánkban, első gondjuk vala kolostorokat, szentegyházakat építeni, honnét az Isten igéjének magvait tovább terjeszték. Tanodákat szerveztek, azokban Isten szíve szerinti buzgó hitőröket s jámbor alattvalókat neveltek, a szelídebb erkölcsöket s békés foglalkozásokat a nemzettel megkedveltették. Az ó- és középkor nagyszerű dómjai mellett ott látjuk maiglan a roppant szerzetes lakokat tágas tantermeikkel, jeléül, hogy egyház és nevelés ikertestvérek. Azon lakok örök munkás szellemei taníták meg harcias őseinket a földmivelésre, házias életre, kézművekre, mesterségekre. Az ő szorgalmas ^kezeik a sivatagokat megtermékenyítették, s a sötét erdőket kellemes lakhelyekké változtatták. Ok magyar fajunknak mindenkép legnagyobb jótevői voltak. Nem csodálhatjuk tehát, ha a magyar haza nagy és tekintélyes királyai századok során keresztül gondosan ápolták, s fejedelmi bőséges kegyelmükre méltatták a szerzeteseket, mint a hit s közerkölcsök tisztasága mellett híven őrt álló szent bajnokokat, kiknek nemzeti műveltségünk oly sokat köszönhet; mert minden emberibb fejlődés, kivált honunkban, a kereszténységből jött ki: tisztán kellett tehát tartatnia azon üdvforrásnak, melyből áradt s árad ki minden igaz műveltség az idők végéig.

Mindezeket így átértve, foghatjuk csak fel, miként szaporodhattak honi szerzeteseink oly tetemes, majdnem hihetetlen számra, hogy kevéssel a mohácsi veszedelem előtt négyszáz kilenc- venhárom férfi-és apáca-kolostorokban laktak s huszonkilenc külön szerzetek rendszabályai szerint éltek.

Eszmeszövedékünk vezérszálánál fogva eljutottunk a mohácsi vérmező gyászemlékéhez, hol a haza bús nemtője s az alásülyedt közerkölcsiség bánatos angyala epedve viraszt a múlt századok nagyszerű alkotásainak romjain. Végenyészet örvényszélén az édes haza, gyászfátyolban a régi egyház. Azt a keleti büszke hódító, ezt a nyugatról hazánkba is áthatott hitújítási tanok elterjedése rongálta, dúlta, fogyasztotta. Főpapjaink nagyobb része a harcmezőn elhullott; szerzeteseink a török ádáz fegyvereinek áldozatai lettek, vagy megfutamodtak. Egyházunk gyámol és védfal nélkül állt. Minden korlátok lerombolásával az erkölcstelenség pokoli szelleme ütötte fel sötét országát a hajdan apostoli hazában. Alászállott becsben, tiszteletben a tekintély; a hivatalos engedelmesség erejét vesztette, s az erkölcsiség minden kötelékei megszakadoztak. Nemzeti lét és lé* leküdv vezérszellem s irányelvek nélkül ingott, tétovázott, révedezett. Polgárerekből ontott vérpatakok undokíták a hon elpusztult virányait. Az istenházak, szentelt helyek megfertőztettek, felgyújtalak; kormos falaik tiszkök közt romokban hevertek. Párttusák emésztették a nemzettest erejét. A hatalmasok becstelen haszonlesése tönkre tette a közbátorságot. Idegen lön a magyar itthon. Ország és nemzet, s velők a régi egyház enyészetéhez, halálához közel.

Elborúl az emberi kebel, sír a hazafilélek, könyez az erkölcsiség búsongó angyala e közgyászon.

Ilyetén levert állapotban, ekkora bomladozásai közt mind annak, mi legszentebb az emberi kebelnek, mi lett volna különben a mohácsi vész után belőlünk, midőn a nemzet, mint egy széthullott kéve, ziláltságában egy részről a kéj és vérszomjas izlám által tiportatott; míg más részről párttusák és nagyravágyók megnyergelt csatlósául szolgált, ha Isten véghetetlen irgalma nem könyörül rajtunk ? !

De a Gondviselés őrlelke nem szűnt meg virasztani a földig sújtott nemzet, az elárvult egyház felett. Hol legnagyobb a veszély, ott áll legközelebb az isteni segély. A közel félszázados gyászra, a régi egyház siralmas állapotjára boldog napok reménysugára derengett.

Vallásos, rendalkotó királyt adott az isteni kegyelem a zaklatott hazának, kinek hata-