Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1851
•—4 gyarapodik. Az anyanyelvben adjuk ismét legszentebb érzéseinket, és ö a legmélyebb gondolkozónak is szavakot kölcsönöz. Egy költő sem lett halhatatlan anyanyelvén kivül; mert csak abban magasulhat a szellem a végtelenhez, kiről mi csak sejdítésekben, melyeket képekbe ruházunk, beszélünk 1). Ily sokfelé ható tényező lévén az anyanyelv a nemzetek szellemi életében: az eddig niondoltakból a nemzetiség eszméje tisztán felismerhető, mely nem egyéb, mint bármely nemzetnek jellem-, nyelv-, s erkölcsökben nyilatkozó tulajdona. Nyelv és nemzetiség tehát egymást feltételező s egymásra kölcsönösen ható szellemi miségek, s egyszersmind kifejezői bármely nemzet jellegének (typus). A mint a nemzet egyikét a kettőnek, vagy mindkettőt elhanyagolja, avagy idegen befolyásnak feladja, akként veszti nemzeti jellegét, és siet a végenyészet azon mély sírja felé, melyet népek milliói környeznek. Mindezek tisztán megértett tudalmában, nem szállhatja meg keblünket a csodálat, midőn nemzeti míveltségünk történetlapjain többször találkozunk elkeseredettséggel küzdött csatákkal a nemzeti visszahatás szomorú korában, melyeket a dicső ősök, főleg az Anjouk és Jagellók alatt 2), oly bajnoki kitartással folytattak. A nemzet szellemi életének élethalál-harcai voltak azok, a nyelv és nemzetiség legszentebb ügyében. A csaták zaja elviharzott, s nemzeti nyelvünk fölé az idegen deák nyelv emelé hatalompálcáját. Keblet-fagylaló jelenet, melynél a nyelvtörténet komolyszavú Múzája fájdalmak közt halad el! Jöttek, és múltak századok, melyek alatt nemzeti nyelvünk, a közigazgatás és oktatás életteréről leszorítva, a bitor deák nyelv zsibbasztó rabigájában nyögött, szenvedett 3). Árva gyermek volt ezen korban a nemzeti nyelv; de találkozott a nemzetnek osztálya, mely há1) L. Biblíoth. der neuest. Weltbund, von Malten. — V. ö. Athenaeum. Harmadik év. 1839. Második félév. 34. sz. 536. 537. hh. 2) L. Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. Pest, 1851. I. köt. 118. 120. 124. 11. — II. köt. 61. 1. 3) Mivé tette e századok folytán a közigazgatás körében néha megmegszólaló nyelvünket a hatalmaskodó deák nyelv befolyása; jellemezze az akkor divatozott tiszti irálynak itt következő nedélyes két példája. /. Példa. Ezen expressusom által épen favorabilis occasio praesentálván és insinuálván magát, nem akartam elmulatni, hogy az Urat cum summo respectu ne revereáljam, és egyszersmind a causáról is relatiót ne tegyek. A causa leváltatván, már sebes cursusában vagyon; egyéberánt vágynak documen- tumaim suflicienter, hanem pro hic et nunc a localitással, quotalitással, quidditással: vagyis ubitással macerálódom. Méltóztassék az Úr ezekre documentumokat suppeditálni. Az incattus már többnyire a perennalitásra s jusnak certitudojára nézve, csak vana exceptiókban cavillál. Az allegatióimat ebben úgy combináltam, hogy controversiát is alig patitur; mert clare demonstrálom a genelogiában, hogy Istenben boldogult Sz. stb. — L. Hungária in parabolis. Per Antonium Szirmay. Edidit Martinus Georg. Kovachich. Budáé. 1804. 8-o. 141. 1. II. Példa. Végeztük azért, hogy ha aféle periclitans donatarius testimonio vicinorum, et comme- taneorum tarn nobilium, quam honestae famae ignobilium legitima statutioját megbizonyithatja, aféle jószág ugyan a donatariusnál maradjon, sőt ha aféle jószágot a fejedelmek, Mihály vajda bejövetele után, másnak conferáltak volna, az olyan donatio ne stáljon, hanem inkább Nagyságod az periciitans donatariust nova donatione mediante roborálja benne. Ha ki pedig valamely jószágot oly régtől fogva birt, hogy az humana memóriát excedálja, és aféle jószágról való levelei mostan elvesztek volna, megbizonyítván, hogy aviticuma, és in paciiico dominio bonorum volt, az olyant is Nagyságod nem másnak, hanem az haeresnek conferálja nova donatioval. — Az 1607-ben Kolosvárt tartott erdélyi or- szággyülés 22-dik törvényczikkéböl. V. ö. Notitia historico-diplomatica Archivi et Literalium Capituli Albensis Transsilvaniae. Auctore Josepho C. Kemény, membro erűd. Soc. hungaricae. Pars prima. Cibinii. 1836. 8-o. pag. 50. # w .
