Werbáncsics János: Az ifjuorvos (Buda, 1845)
28 junk egyedül saját egyenetlenkedéseinknek, s csaknem minden évben már szinte divatszerüleg változó gyógytanáinknak szüleménye, s mi több! nem vakoskodunk- e mimagunk is sokszor a legfonákabb balfogalmakban ? Ki nem ismeri például többeknek ezen hiedelmét ,,5—G nap múlva a betegség után többé nem tanácsos eret nyitni“ ; mások pedig a betegség első napjaiban nem mernek vért bocsátni, vagy hast üríteni nehogy — állítólag — a bajdöntő izzadás vissza verődjék. És kérdeni nem magok voltak- e az orvosok, kik darab ideig a küteges lázakat azon szabadalommal ajándékozták meg, hogy ezek a beteget érvágás, és tisztitó szerek nélkül vihessék másvilágra? magok mindig csak gyengén gő- zölögtető szerekkel hadonázva. Hiddel kedves bajtársam, vannak a XlXdik században is sokan, kik meggyőződve a közhagyólázak általában egészséges természetéről , szabadon engedik azokat — a beteg rovására — diihöngeni, és — kimondjam- e vétküket? — annyira mennek, hogy a tisztitó láznak pusztításait sokszor hánytató, és hashajtókkal még elő is segítik; ugyan ezek rendszeres gyógymoduk befejezésekor, hasonlóan hashajtót adnak, hogy a lázelleneshéjat, melly különben is szereti a bennékeket bedugni, mentül biztosabban kiküszöböljék. Ezek nem sokkal látnak tovább orruknál, — mert vakok; — most erősítettek, hogy jövő pillanatban rút tévedésökre bukkanva, ismét gyöngíthessenek; meg hánytatják a lábadozó erőtelent, kinek ez előtt egy pár órával erős levesben ügyekezének erőt beadni! De legyen elég az előítéletek tengeréből ennyi, nehogy bele csömörölj, reményiem, kivált felőled szeretett űgytársam, hogy te tanitmányunk ösvényéről óvakodni fogsz a keresztül kasul menő sok tévutak bár inellyikére is elbolyongni. Okosan, s vigyázva föl kell menni a kútfőhöz, inellyből ollykor «artargó patak
