Werbáncsics János: Az ifjuorvos (Buda, 1845)
természet a sindevész testnek fönfartására takarékosko- da meg, — s hogyha a huzamos próbálgatás — sőt a lábon is oktalanul megnyitott vérér által sem sikerül a méhre vezetni a vért, akkor a konok természetnek legyőzésére , mint utolsó menedék — a házasság ajánlta- tik. — De bezzeg a vérszegény, tunya, s kifejlődésében hátramaradott testen fog- e ezen oktalan gyógyszer segíteni? — ez már más kérdés. — Hasonló ifélőszék tör pálczát a viselés méh fölött; most — a legmérsékletesebb vértorlódásnál is — érnyitást kiált; majd — ha szinte a bővérű csaknem szétpattan s fuldoklik is, azonban mert terhes, a legkisebb vér- vesztéstől is iszonyodik. De hát térdet fejet hajtson-e az orvos az illyen eszelős jó s szék előtt, mikor a beteg egészsége s tán életéröl van szó? és Hygeának fölszen- teltje, fog- e késlekedni a hánytató, vagy hashajtószerekkel, ha, — meglehet, — ez az egyetlen gyógyszer a terhesnőre nézve, kiáltson bár mit is ellene a vakelőitélet? Elhallgatom az öreg anyókáknak száz meg száz efféle hiedelmét, mellyet a betegágyasoknál mondogatnak a légtisztitás, fehéröltönyöknek nem változtatása, az allöveteknek csalóka természete, a szülés után kilenczedik napon hasznos izzadás, a jó erős levesekkel való élés és számtalan effélékről, — mellyek- kel azonban józan értelmű orvos soha sem engedi be köttetni szemét. — Hedőzött homlokkal kételkednek sokszor a szülék, ha csecsemőjüknek, meglehet életvált- ságukért nehány csöpp vért venni, vagy hánytatót, vagy hólyaghuzót ajánlandasz; s elkeli csodálkoznod az efféle előítéletek végtelen sorozatán, mellyekkel a műveletlen — de azonban ravasz nép a gyógyászat isteni művészetét megfertöztette. Valóban jobb sorsra leheténk érdemesek! azouban, őszintén megvallva, minden ba^ (
