Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
C. A görög és római orvostudomány
59 menést, tenesmust, sárgaságot, puffadást, vérköpést, ezzel szemben azonban dysenteriát (bélfekélyekkel), tüdőgyulladást, skurbutot, szájpenészt, mandulagyulladást, orrpolypust, sorvadást, húgyhólyaggyulladást, hólyagkövet, vesemedencegyulladást stb. is. A betegvizsgálat rendkívül aprólékos volt Nem látható (belső) betegségek esetében az orvos fontolóra vette a beteg életkorát, vérmérsékletét, kedélyállapotát, arckifejezését, nyelvét, hangját, testtartását, fekvésmódját, mozgási képességét, tápláltságát, erejét, alvását, étvágyát, szomjúságát, érverését, lélekzését, izzadását, fájdalmát, bőre, hajzata és körmei állapotát, az érzékszerveinek, főleg szemének állapotát; továbbá arra is ügyelt az orvos, hogy vájjon puffadt-e a beteg hasa; megtapintotta a bordák alatti táját (megnagyobbodott lép vagy máj?) és hasát (csomók?), megtekintette vizeletét, bélsarát, vérét stb. A vizsgálathoz felhasználta az orvos minden érzékszervét, szaglását és ízlését is. Hallása is játszott bizonyos szerepet s ez nem ütközött akadályokba Görögországban, ahol a meztelen test nem volt szokatlan; az kétségtelen, hogy az orvos fülét néha a betegnek a testére illesztette. Hippokrates leírja a mellhártya dörzszörejét, amit két »bőrszíj« súrlódásához hasonlít, valamint azt a loccsanást, amely néha a beteg megrázásakor hallható (az ú. n. succussio Hippocratis), ha folyadék van a betegnek mellhártya- üregében, p1. geny (és levegő — pyopneumothorax). A rendszeres hallgatózás kidolgozásához nem volt meg az ókori Görögországban a kellő kórbonctani tudás s ezért még a lángeszű Hippokrates sem tudott sokat következtetni abból, amit füle a beteg mellkasán hallott. Hippokrates nagyon sok gyógvító eljárást és gyógvszert ismertet: műveiben kb. 300 növényi, állati és ásványi gyógyszert számoltak össze. Ezek közül sok egyiptomi és indiai eredetű; sőt egynéhány rendelése szó- szerint úgy hangzik, mint az Ebers-papyrusé. A hevenv fertőző betegségek gyógykezelése céljából diaetát rendeltek el, nyákot vagy olyan italt adtak, amely vízből, kevés mézből és ecetből állott, ezenkívül alka’maztak enyhe hashajtó vagy hánytató szereket is. Gyakran csapoltak le vért a könyökhajlatban lévő gyűjtőérből, vagy a lábon, a térdhajlatban lévő érből, sőt a nyelvből is. Használatosak voltak még a végbélbeöntések, köpülyök, scarifikálás, felületes pörkölés és égetés tüzes vassal. Gyógyítottak fürdőkkel, gőzfürdőkkel, borogatásokkal, bedörzsölésekkel, nap- és homokfürdőkkel is. A gyógyítás vezéreszméje mindig az a törekvés volt, hogy támogassák a természetet, fenntartsák a betegnek erejét és elősegítsék az ártalmas nedv kiürülését, de hangsúlyozni kell, hogy az eredeti hippokratismus sohasem ragaszkodott mereven az elmélethez, hanem az orvoslásban józan mértékletességével tűnt ki. Hippokrates sebészete magas fokon áll, tanúságául annak, hogy ennek a szakmának már előzőleg évszázados múltjának kellett lennie. A görög gymnasiumok és athleta-iskolák kétségtelenül derekasan hozzájárultak a sebészet fejlesztéséhez. Legfejlettebb volt a csont- és ízületi 39. ábra. Pustulás beteget ábrázoló ex voto. Terra cotta. (Nároly, Ciba Zeitschrift.)
