Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
C. A görög és római orvostudomány
56 egymással összeműködnek, összhangzatos egészet alkotnak. Az orvos kötelessége, hogy megfigyelje a beteget, megállapítsa, miként jár el a természet s ezt támogassa, de sohase ártson neki. Aphorismává lett az a kijelentés: »A fő az, hogy ne ártson az ember« s ezt hangoztatták hosszú évszázadokon át, minden orvos vezéreszméjeként és ezt hangoztatjuk ma is. Ma is az az elvünk: Primum non nocere, bár ennek jelentése már tágabb: néha nehéz a betegen segíteni, könnyen lehet azonban ártani neki. Ennek az aphorismának eredeti jelentése Hippokrates-nél csak a természetre vonatkozott, s az orvost a természet mellé csak segédül szánta. Az orvos minister naturae legyen, nem pedig, mint a középkorban mondták, magister naturae. A későbbi korokban Hippokrates-nek ezt a nézetelvét »p h y s i a t r i a«-nak vagy »naturismusvnak nevezték. A hippokratismus, bölcsészeti és biológiai szempontból nézve, teljes ellentéte a Demokritos-féle tannak. A demokritismus értelmében az atomok állapota és mozgása következtében minden előre meg van határozva (determinálva — innen deter minismus) és minden cél nélkül mechanikai szükségszerűséggel történik, a hippokratismus tanítása szerint azonban épen ellenkezőleg, a természet előtt egy cél lebeg, a beteg meggyó- gyítása és a természet úgy jár el, mintha tudná, hogy mit csinál. Demokritos tehát a mechanistikus felfogást hirdeti, a mathematikai deter- minismust, a hippokratismus ellenben a célszerűségen alapul: t e 1 e o 1 o- gikus (a görög réXog — telos a. m. cél), más szóval finalistikus (a latin finis a. m. cél). A módszertani útmutatásokban Hippokrates kiemeli a megfigyelés jelentőségét; a megfigyelés tényeket gyűjt, s az emlékezetben megőrzött tények összehasonlításával az emberi elme következtetés útján bizonyos általánosításokhoz jut. Maga a következtetés, előzetes megfigyelés nélkül a levegőben lógna és díszfegyver volna. Hippokrates módszere nem más, mint az igazi természettudományi módszer, amely jóval később az inductio nevet kapta. Hippokrates műveiben jelentkezik nagy arányokban először az inductiv gondolkozás. Egész orvostana azokra az ezernyi részletes tényekre támaszkodik, amelyeket a papok a templomokban megfigyeltek és gyakran fel is jegyeztek, ő pedig elsőnek vont le általánosításokat ezekből a tényekből. Nagy utazásai lehetővé tették neki, hogy sok görög templom tapasztalatait értékesítse. Ily módon Hippokrates rendkívül nagy anyagot használt fel inductiv következtetéseihez. Különben orvoslása mindig egyéni, azaz minden egyént úgy gyógyít, amint azt annak egyéni természete megkívánja. Minden betegnek egyóniségét vizsgálattal, megfigyeléssel kell megállapítani. Erre való a minden esetről feljegyzendő kortörténet is, ami egyik jellemvonása a ippokratismusnak, ellentétben valamennyi keleti orvostudománnyal, amelyek a sematizálást kedvelték. Hippokrates mindenekelőtt gyakorló orvos, mindig a leggyakorlatibb célokat tartja szeme előtt: a beteg meggy ógyítását és a prognosis t. A kórjóslást az aphorismáiban emelte mesteri magaslatra, de ezenkívül annak szentelte A prognosisról szóló művét is. A kórisme nála háttérbe szorult és főleg tüneti volt. íme Ilippokratesnek néhány aphorismája, amelyek tanúskodnak az orvostudomány atyjának gazdag tapasztalatáról: »Sérüléssel kapcsolatban fellépő görcs halálos« (tetanus). »Koraszülés fenyegeti azt a terhes nőt, aki erős hasmenést kapott.«
