Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
D. A középkori orvostudomány
239 akarom mondani az egész igazságot, de ha megvallom az igazságot, megölnek.« Itt megmagyarázta, hogy arról a fekete nagy férfiról beszélt, aki neki megtiltotta, bogy elmondja, ami köztük utóbb történt. »Ekkor újra figyelmeztettük a vádlottat, bogy kezünkben van, tehát egyáltalán nem kell félnie attól a fekete férfitől, mert sem ennek, sem más rossz szellemnek sincsen hatalma az igazságszolgáltatás fölött, sem pedig azok fölött, akik az igazságszolgáltatás kezében vannak. Észrevevén, hogy Franciska fülét úgy irányítja, mintha hallgatna valakire, aki mögötte állva, neki valamit súg, ámbár senkit sem lehetett látni vagy hallani, odaszóltunk a következőképen: »Te ördög, kezemben tartom a gonoszok megbüntetése céljából az Istentől megállapított igazságszolgáltatást, annak a hatalomnak az erejénél fogva, amely nekem, mint a királytól kinevezett bírónak rendelkezésemre áll, megparancsolom neked, hogy hagyd el Franciska testét és fordulj hozzám; el kell mondanod, hogy mit akarsz tőle.« Miután ezt kinyilvánítottuk, felszólítottuk a plébánost, hogy Franciskát exorcizálja és hintse meg szentelt vízzel. Ez meg is történt. Franciska állandóan azt hangoztatta, hogy inkább a bíróság ítélete alapján végezzék ki, mintsem az a fekete úr ölje meg. Folyton térden állva, imára összekulcsolt kézzel és könnyező szemmel azt mondta, hogy az egész igazságot megakarja vallani, de kéri, hogy a nagy számban megjelent közönség távozzék el a teremből. Ezt el is rendelték. Ekkor Franciska kezdte elmondani, hogy az a nagy fekete úr, fekete szakállal és csillogó rémes szemével, megölelte és megcsókolta őt, megparancsolta neki, hogy vesse le az ingét és kétszer közösült vele. A fekete úr folyton csókolgatta őt egész testén, ölelgette a mellét is; ezt véresre marta és a marás nyoma meg is maradt. »Felszólítottuk a vádlottat, hogy meztelenítse le a mellét és mutassa meg ezt a helyet. Meg is tette: a balbimbó alatt tényleg volt egy »marástól eredő« kis körömnyi terjedelmű jel. Ebbe a jelbe gombostűt szúrtunk egy ujjnyi mélyre, de Franciska nem érezte meg, ámbár még látta is, hogy mit csinálunk; de mikor egy másik gombostűt vettünk elő, hogy azt másutt szúrjuk belé, azonnal elkezdett kiáltozni, hogy megszúrjuk, pedig csak megérintettük mellét a gombostűvel.« Minthogy besötétedett, a börtönfelügyelő ezalatt elkészítette a gyertyákat; a bíró pedig újból figyelmeztette Franciskát, hogy mondja el az igazságot és megfogják menteni az életét. Franciska azt felelte, hogy inkább meg szeretne halni a bíróság ítélete következtében, mert különben az a fekete úr ma éjjel megöli. Bevallotta továbbá, hogy a fekete úr azóta minden éjtszaka, éjféltájban eljött hozzá, csókolgatta, ölelgette és testileg érintkezett vele. Megparancsolta azt is Franciskának, hogy a történtekről senki előtt se beszéljen, mert különben megöli; valahányszor pedig nem akart neki engedelmeskedni, vagy nem engedte meg, hogy azt tegye, amit akar, a fekete férfi mindannyiszor ütötte, verte őt, össze-vissza dobálta, lökdöste és összetörte a tárgyakat. Épen így történt ez a múlt éjtszaka a börtönben, mert Franciska nem akart vele érintkezni. Még mikor az első éjtszaka elment Franciskától, azt követelte, hogy adjon neki valamit emlékül, jutalomként; le akarta vágni Franciska iijját, majd pedig a körmét, de mikor a leány védekezni kezdett, megelégedett azokkal a hajszálakkal, amelyek a fésűn maradtak a fésülködés után; ezeket levette a fésűről, újjá köré tekerte és zsebre vágta. Ezalatt a bíróságon besötétedett és meggyújtották a gyertyákat. A bíró és a jelenlevők a pádon ültek, a vádlott előttük térdelt. Franciska váratlanul, arccal a padló felé, a földre esett, mintha valaki felülről lelökte volna, a gyertyák a gyertyatartókban kialudtak és csak egy maradt égve az íróasztalon, amelynél az írnok írt. Erre is többször ráfújt valaki, ámbár senkisem volt látható, aki ráfujt volna, végül a gyertya a magasba emelkedett, nagy zajjal a földre esett és kialudt, ámbár senki sem volt látható, aki felemelte és ledobta volna. A dolog csodálatba ejtette a plébánost, az írnokot, az őrt, a felügyelőt és sok más jelenlevőt és most mind csendesen kiosontak a teremből. A bíró magára maradt a sötétségben a földön fekvő Franciskával. »Látva ezt, Istennek ajánlottuk magunkat — így ír Morei bíró önmagáról a továbbiakban — és hangosan kihirdettük a következő szavakat: »Úristen, légy könyörületes irántam, nehogy öntudatomat elveszítsem, mert csak ekkor nem bánt az ördög! Te, ördög, megparancsolom neked bírói hatalmamnál fogva, hogy hagyd el Franciska testét, hogy hozzám fordulj és mondd el nekem, amit kívánsz.« Ugyanebben a pillanatban éreztük, hogy valami lábunknál, testünknél és kezünknél fogva megragad minket; ami a lábunknál fogott, az forró volt, egyébként nem forróságot éreztünk, hanem nagy súlyt és mintha nagy szél keringett volna, egyidejűleg pedig hallottuk, amint ütlegek csapódtak a kiabáló Franciskára. Azután elkezdett valami minket is ütlegelni a lábikránkon, valamilyen kemény,
