Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)

D. A középkori orvostudomány

215 Jellemző a hysteriára, hogy ez a bántalom a beteg képzeteinek, élményeinek és mélyen elrejtett, gyakran öntudatalatti vágyainak megfelelően sokféle testi betegség tüneteit tüntetheti fel. Az étvágytalanság az ételektől való teljes idegenkedésbe mehet át, és ebben az esetben a beteg semmit vagy majdnem semmit sem eszik, mégis rendkívül hosszú ideig képes ellenállni a leromlásnak, hónapokig, éve­kig. Mennél inkább megcsodálja az ember ekkor a beteget, annál to­vább tart ez az állapot. E mellett azonban nem kell sohasem elfelejteni, hogy ilyen betegek öntudatlanul (vagy tudatosan) rendkívül ravaszok lehetnek: titokban táplálkoznak, aztán pedig képesek letagadni, sőt még igazán el is felejteni, hogy ettek. A rendkívüliség varázsa, amelybe a hysteriások szeretik magukat burkolni s amelyből nem ritkán határozott haszna van környezetnek, a beteget gyakran rendkívüli találékonyság­gal ruházza fel. Ilyenkor a betegnek csak nagyon szigorú elkülönítése és a legpontosabb megfigyelése képes kideríteni a dolgok igazi állapotát. Ezt már Weyer, az említett XVL századi orvos is tudta. Ő írja le a kö­vetkező esetet. Egy alamizsnából élő, Borbála nevű leányka azt állította, hogy már pár év óta egyáltalán nem eszik és nem elégíti ki semilyen természetes szükségletét sem. Ez a gyermek különösen attól az időtől fogva vált hí­ressé, amidőn Unna városa megerősítette, hogy ez a dolog természet- feletti jelenség. Weyer szigorú felügyelet alá helyezvén Borbálát ottho­nában és megfigyelvén őt, valamint Elza nevű nővérét is, meggyőződött arról, hogy az egész csak hazugság, mert Borbála ételt lopott vagy Elza révén kapott, akit Habakukjának nevezett annak a prófétának a nevéről, aki Dánielnek élelmet vitt a verembe, amelyben Dániel együtt volt az oroszlánokkal.1 Ismeretesek a hysteriások makacs hányásai, amelyek minden étkezés után mutatkoznak és a szervezet teljes leromlásával járnak. Ha­sonlóan ismeretes a hasuknak rendkívüli felpuffadása, amely ekkor olyan, mint egy léggömb és oly szokatlanul kemény, hogy felnőtt ember állhat rajta, a nélkül, hogy a has besüppedne. Hasonló felfúvódással fogunk találkozni a középkori ú. n. »tánekórosoknál«. Az auxonne-i kolos­tor XVII. századbeli ördöngösségi járványának egyik hősnője rendkívül felfújta a mellét, mintha az ördög mesterkednék így vele, azonban mikor kereszU onásokat írtak a mellére, nyomban megszűnt a felfúvódás. Egy másik lenyelt egy kis vizet s utána összeszorította nyelőcsövét: a víz so­káig bugyborékolt és locsogott a nyelőcsőben, amit a nyakon jól lehetett látni, míg végre az exorcista szigorú ráolvasására a gyomorba jutott, az apáca pedig megnyugodott. Nagyon sokáig eltarthat a hysteriánál a vizeletre­ked és; a katheter semmit vagy majdnem semmit sem mutat ki a hólyag­ban. Charcot közli, hogy a hysteriás vizeletrekedés egész napokon, sőt hó­napokon át is eltarthat.* 1 2 Charcot kiemeli a más eredetű vizeletrekedés és a hyteriás vizeletrekedés között mutatkozó különbséget: az tíz és egynéhány nap múlva halálos, ez hosszú ideig sem hat vissza az egészségre. A hyste­a stigmák manapság már valami jelentéktelen, elcsépelt dologgá lettek és teljesen hatástalanok. Az orvostudomány elfelejtette, hogy a stigma elsődleges jelentésében bennfoglaltatik a középkori neuropathiások egész drámája: egyes stigmák (stigmata diaboli) az embert a máglyára juttatták, mások pedig (stigmata divina) az égi magasságokba emeltek fel. 1 Weyer, i. h. I. k., XV. lap. 2 Charcot: Lemons sur les maladies du systéme nerveux. Az 1880. évi kiadás, I. k., 278. lap.

Next

/
Oldalképek
Tartalom