Purjesz Zsigmond dr.: A belgyógyászat tankönyve 1. (Budapest, 1889)
Általános fertőző bántalmak. Bevezetés a fertőző bántalmak kór- és gyógytanába
Bujakor. 179 hujakóros eredetű kiütést, más oktani viszonyokból származótól meg lehessen különböztetni. Vannak is ily támpontok, melyeket azonnal fel fogunk sorolni: de nem tehetjük azt a nélkül, hogy előre ne bocsátanók, miszerint e jelek korántsem oly állandók, hogy egyik-másik esettel szemben kétely ne maradhatna fenn. Az elkülönítési kórisménél használható tünetek a következők. Először is a kiütés színezete, a mennyiben az lett tapasztalva, hogy a bujakóros kiütés nem oly élénk piros színezetű, mint hasonló, de más eredetű kiütés, hanem inkább barnásba játszik, főtt sonka színéhez, fénytelen rézhez hasonlít. E söté- tebb színezet a véredények tágulásából, kihatolt és átváltozott vérfesteny átalakulásából származik. Már ebből is kitetszik, miszerint a különbség nem lehet általános, mert minél rövidebb tartamú a kiütés, a rézszín annál kevésbbé lesz kifejlődve ; másrészt hosszabb tartamú, vagy olyan helyeken fejlődő kiütés, hol vérpangásra inkább megvan az alkalom (alsó végtagokon), ugyanily színezetet mutathat, daczára annak, hogy nem bujakóros eredetű. Ugyanazon Uszonyok állnak fenn bujakór folytán keletkezett hegekre nézve. A bőr bizonyos részein bujakóros bántalom inkább fordúl elő, mint más helyeken. E helyek : a fej hajas részének a homlokba, a tarkóba átmenő határa; a fej hajas része általában, az orrszárny melletti barázda, a szájzug, a végbélnyilás, a nemző részek környéke, a tenyér és talp bőre. A bujakór korábbi időszakában fellépő bőrkiütés számosabb, elterjedtebb ; a későbbi időszakban mélyebb roncsolással jár, de számra nézve kevesebb ; ez utóbbiak gyakran sorakoznak csoportokban, mely csoportok köralakra, vagy ennek részleteire emlékeztetnek. Ugyanazon betegen különböző alakú (folt, bibircs, genytüsző stb.) kiütés inkább észlelhető bujakóros, mint más alapon ; különböző alakú kiütés az átalakulás különböző szakában látható. — Bujakóros eredetű kiütés gyakran vese- vagy patkóalakkal bír, mi az által keletkezik, hogy van egy homorú, többnyire gyógyúlásban levő, és egy domború, tovább haladóban levő része. Ily alakkal bujakór alapján fejlődő bőrbántalmaknak csupán némelyike bír, míg ez alak másrészt másnemű kiütésnél is észlelhető. Állandó különbségnek tehát e tulajdonság sem mondható. Ep oly kevéssé állandó különbség az, hogy a bujakóros kiiités viszketést nem okoz. Ha a bujakóros kiütés nedvező, ha főleg a nemző részek, a végbél körűi, a lábujjak közt fejlődik, — a viszketési érzet igen nagy fokú lehet. Leggyakrabban és a fertőzés után legkorábban fejlődik a felpiros kiütésalak (erythema syphiliticum), mely kerekded, élénken határolt, lencsényi- borsónyi piros foltokból áll és a bőr felszínét vagy el nem hagyja, midőn bujakóros rózsacsnak (roseola syphilitica), vagy elhagyja, midőn bibircses felpírnak (eryth. syph. papulosum) nevezzük. Megjelenését rendesen kitörési láz előzi meg, melyről már előbb megemlékeztünk. Minél hevesebb volt a láz, annál nagyobb számmal és annál rohamosabban jelentkezik a kiütés. Legsűrűbben fejlődik a törzsön, főleg a mellkas két oldalán, a hason. Az arczot és n)akot többnyire megkiméli, míg a végtagokon, főleg a hajlító oldalon előfordul, ha csekélyebb számban is, mint a törzsön. Száma néha csekély, különösen ha már bujakórellenes gyógymód előzte meg megjelenését, míg máskor a kiütés oly 12*
