Poór Ferenc dr.: A syphilis kórtana és gyógyitása (Budapest, 1914)
A syphilis általános kórtana
26 syphilisrecidiva-kai. Megjegyezzük itt mindjárt, hogy a <n*ecidiva»-t a syphilidologiában nem szószerinti «visszaesés» értelmében értjük, hanem mint régi szokás alapján polgárjogot nyert műkifejezést alkalmazzuk. A syphilis ugyanis cyklusos lefolyású betegség, mely új és újabb kitöréseket produkál s ez nem (rvisszaesés» a betegségbe, hisz visszaesni csak akkor lehetne, ha előbb a gyógyulást vagy legalább a javulást feltételeztük volna. Ekként a recidiva értelme itt egyedül a jelenségekre, de nem magára a betegségre vonatkozik s így recidiváknak nevezzük mindazokat a syphilises jelenáégeket, melyek az eláő generalizált kitöréá elmuláóa után újra mutatkoznak. A klinikai észlelések egész sora bizonyítja, hogy a recidivák előszeretettel azon a helyen vagy a körül fejlődnek ki újból, ahol már az első kitöréskor is kiütés volt. Még a spirochaTa felfedezését jóval megelőzve Neumann (1885) a visszafejlődött foltos és papulás syphilidek helyét vizsgálva kiderítette, hogy 3—7 hónappal a kiütés visszafejlődése után is még a vérerek körül burjánzások s az irhában leukocyták észlelhetők. Tehát a virus még azontúl is hosszú ideig jelen lehet az elváltozás helyén, midőn az elváltozás szemeink elől már eltűnt. A régi kiütés körül elhelyezkedett vírusból magyarázható az a jellegző gyűrű vagy kígyózó vonalalakulat, melyet a bőr recidiv jelenségei előszeretettel vesznek fel. De előállhat a vérereknek kifejezettebb syphilises megbetegedése következtében pigmenthiány (leukoderma syphiliticum) a régi folt helyén, de előállhat fölös festékfelhalmozódás is a folt vagy papula helyén vagy a körül. Hogy e helyek élő vírust tartalmaznak, azt bizonyítja az, hogy ily. pigmentfoltból vett anyaggal a majom fertőzhető, sőt Sandmann már huzamosabb idő óta nyom hátrahagyása nélkül gyógyult syphilises elváltozások helyéből is positiv sikerrel ójtott. E kísérletek bebizonyították, hogy minden syphiliárecidiva az eláő kiütésből in loco visszamaradt vírusból ered. Ez a virus a szövetnek a latens időszakban ideiglenesen emelkedett védőreactiója (Neisser) vagy a vírusra nézve kedvezőtlen körülmények miatt eruptívra nem képes, míg a lokális immunitás csökkenésével vagy egyéb a virus aktiválására kedvező körülmények közbejöttére ismét képessé válik a proliferatióra s ekkor új jelenáégeket produkál. A modern kísérletes vizsgálatok világot vetettek a virus terjedésének útjára is. Már HuNTER-től kezdődőleg egészen az újabb időkig a legtöbb szerző egyedül a nyirokereket tartotta a virus terjedése útjainak. Az általánosan elterjedt vélemény szerint a virus a primaer- affectióból a megfelelő nyirokér útján a megfelelő táji mirigybe, innen a távolabbi mirigyekbe; majd tovább a ductus thoracicusba jut sinnen veszi fel a vérkeringés. Lee (1868) majd Auspitz és Unna vetették fel a gondolatot, hogy a virus a nyirok utakon, de azok kihagyásával egyenesen is a vérkeringésbe juthat. Báumler, Lang s mások hasonló véleményen voltak. Ma be van bizonyítva s Ehrmann (1912) szövettani készítményein is igazolta, hogy a spirochseták a primíeraffectióból köz-
