Poór Ferenc dr.: A syphilis kórtana és gyógyitása (Budapest, 1914)
A syphiliskutatás történetének vázlata
9 elég nagy adagban adja. Bedörzsölési kúrája az volt, hogy három estén keresztül 3—3 drachma azaz kb. 10 0 gramm-nyi mennyiséggel dör- zsöltette be betegét, ami után rendesen beáll a várt nyálfolyás, amivel szerinte a romlott nedvek ürülnek ki. Dicséretére ki kell azonban emelni, hogy felismerte a gyanták, olajok fölösleges voltát s kénesőkenőcsét -— elődei nevetséges komplikációitól menten — egyszerű disznózsírral készítette elő. A Sydenhamoí követő orvosoknál azután kivétel nélkül a gonorrhoea, a lágy fekélyről nem is szólva, mint a syphilis tünete szerepel. A kiesnek kénesővel való gyógyítása mindinkább elterjed s a szer alkalmazása mind észszerűbbé válik, sőt megkezdik az individualizálást is. A kéneső mellett azonban a guajac, sarsaparilla és chinakéregfőzetek is állandóan szerepelnek a kúrában. A syphilis és a kankó azonossága ellen először Cockrurne (1715) emeli fel szavát, de a francia Astruc ki a XVIII. század derekán a syphilidologia elismert legnagyobb tekintélye, auktoritása latba vetésével e nézetet úgyszólván elnyomja s a maga tanítását jutatta éryényre, mely szerint úgy a gonorrhoea, mint a lágy fekély és a syphilis okozója egy éó ugyanaz a kontagium s az egymástól elütő kórképet a szöveteknek a virus hatására való modifikáló befolyásával magyarázta. A Fal- LOPiA, Fernelius és Sydenham identitási elméletének ő az összefoglalója s tanítványai által a világ minden részében elterjesztője. Linné a botanika halhatatlan reformátora a «Systema Naturae» XII. kiadásában 1766-ban kiemeli, hogy a «chaos infusorium»-on kívül még vannak valószínűleg élőlények, melyek csupán hatásuk révén ismeretesek. Ilyenek azok, amelyek a kiütéses betegségeket, közte a syphilis mérgét rejtik magukba, de szava a pusztában hangzik el. Kortársai nem értik még meg. Balfour (1767) hangját, melyben a kankó és a syphilis külön ragályát hirdeti, kora úgyszólván észre sem veszi, ámbár nézetét Ellis (1771), a dán Tode (1774—77) és Duncan (1778) is propagálják. És c szerzőknek az igazságot hirdető tanai talán előbb diadalmaskodtak volna, ha közbe nem jön a nagy auktoritású J. IIuNTER-nek (1767) a tudomány haladását egy emberöltővel visszalökö szerencsétlenül sikerült kísérlete, midőn a véleménye szerint blenorrhoeás váladéknak a fityma és makk bőrére való átójlásával e helyeken fekélyeket s két hónappal azután a generalizált syphilis tüneteit provokálta. Bicord óta tudjuk, hogy az, amiből Hunter ójtott s a tudomány szerencsétlenségére kankónak nézett, tisztán urethralis primairaffectio vagy kalikóval együttesen jelenlevő urethralis primseraffectio váladéka volt, de akkor és egy félszázadon keresztül Hunter e közismert kísérletére hivatkozva, ez ak-jpon az identitaá tana dogmává emelkedett s híveivé váltak többi köiji oly tekintélyek is, mint a genialis Van Swieten (1700—1772) az ausztriai és a magyarországi közoktatásnak is reorga- nizatora Mária Terézia alatt, Girtanner (1788) valamint Swedjaur (1787) is. IIuNTERnek azt az érdemét, hogy a syphilis primseralfectióját szabatosan leírta s az induratióra figyelmeztetett (amit azonban már Torella és Vigo is megtelt), amiért is Bicord később az indurált fekélyt «Hun- TER-féle keményedésj>-nek nevezte el, ellensúlyozza nagy tévedése, me-
