Poór Ferenc dr.: A syphilis kórtana és gyógyitása (Budapest, 1914)
A syphiliskutatás történetének vázlata
4 liákon lellépő elváltozással kezdődik s a bőrkiütések azokat csak bizonyos idő eltelte után követik. Eseteik malignitására vall, hogy ez a második lappangási idő a nagy járvány idején rendesen rövidebb ideig tartott, mint ma s azt azonnal vagy feltűnően rövid idő múlva a ma legsúlyosabbnak elismert jelenségek követték. A betegséggel kapcsolatosan felismerik a ma secundaernek nevezett bőrtünetek generalizálódási hajlamát s leírják a maculás, papulás, pustulás, s tuberculum néven a gummás syphilideket. Az elzászi Berler már felemlíti, hogy a fekélyek a betegek orrát, ajkát elpusztítják, s a testükbe «lyukakat égetnek». Erasmus már gyűrűalakú kiütésekről is szól. Sőt a syphilis occultá-ra is találunk utalást RAUT-nál. aki megjegyzi, hogy azok, akiknek bőrkiütései nincsenek, valószínűleg testük belsejében szenvednek el valami hasonló elváltozást. Schellig és Grunbeck (1501) pedig megjegyzik, hogy a kiütések megjelenését gyakran főfájás és a végtagok fájdalmai előzik meg. Kevésbbé ismeretesek a szájnyálhártya syphilidjei s azokat inkább a kénesőhatásnak tulajdonítják, ámbár Pinctor (1499) nemcsak a száj, de a belek affec- tiójáról is szól. Emser (1611) a stomatitis mercurialist írja le, Pinctor pedig a lues és valószínűleg kénesőmérgezés következtében elhúnyt segoviai érsekről mondja el, hogy a kéneső után mily elváltozások támadtak nyálhártyáján. A csonthártya és a csontok elváltozásait is ismerik. A dolores osteocopi, tophus, exostosis, necrosis és caries-t a morbus gallicus-szal hozzák oki összefüggésbe s élénken ecsetelik a nagy kínokat, melyet a lueses csontbántalmak okoznak. Egykorú feljegyzések szerint a világ leghatalmasabb uralkodóját, V. Károly császárt lueses csontfájdalmai teszik melancholiássá, életunttá és ösztönzik a korona letételére, a kolostorba vonulásra. A belső szervek közül különösen a májat okolták, mint a galenusi tanok értelmében a betegség főszékhelyét («sedes et subjectum morbi»), de az agyvelőnek az apoplexiában vagy a beleknek a dysenteriában nyilatkozó metastasisos megbetegedését is említik s a hűdést, meg- vakulást, asthmát és marasmust sok esetben hozzák a syphilissel kapcsolatba. Johannes de Vigo (1514) ismeri már a syphilis első nyil- \ ánulásának keményedését, ismeri a második lappangási szakot s hangsúlyozza, hogy csupán a friss betegség ragályos, az inveterált ellenben nem. Oly nézet, mely egészen napjainkig tartotta magát. Magát a áyphiliá szót Fracastorius (1520) használja először, midőn a humanismus korának szokása szerint tankölteményben énekli meg a bajt. Regéje a következő: Syphilus pásztor, Alcithus király szolgálatában szidta a hőség miatt Apollo istent s társait is ellene izgatta, mire Apollo a rettenetes betegséget küldte reá büntetésül, mely azután elterjedt. A velencei elfmomodott úri világ azután, mely a közönségesnek tekintett egyéb elnevezéseket perhorreskálta, mint finomabb kifejezést karolta fel a «syphilis» szót, mely csakhamar ez irodalomban is elterjedt. Fracastorius már az extragenitalis infectiót is ismerte, csecsemők fertőzését dajkájuk által s a hajhullást már nem a kénesőnek, hanem a betegségnek tulajdonítja. Viszont a coitus
