Poór Ferenc dr.: A syphilis kórtana és gyógyitása (Budapest, 1914)
A syphiliskutatás történetének vázlata
3 mind súlyosabb tüneteknek úgyszólván egymást hajszoló, vagy a normalis syphilisnél megszokott szünetek nélkül való szinte föltartóztathatatlan terjedésű, egymásbafolyó s hamarosan a belső szervek súlyos elváltozásait is okozó tünetsorozatukkal. Az első kortörténetek 1495— 96-ból erednek s az egybehangzóig «új»-nak jelzett betegség kitörését a kor orvosírói, Scíllacio, Cataneus, Pinctor, Vela, Phrisius, Massa, de ViGO egyaránt erre az időszakra teszik. A betegségnek a közösülésen alapuló leggyakoribb terjedésmódjára hamar reájöttek a század orvosai, sőt C. Torella (1497) már kifejezetten indurált genitalis fekélyben -— cculcus in virga cum quadam duritie» — látja a betegség kiindulását. Hasonlóképen értékes adatokat közölnek Grünbeck (1503), Widmann (1497), Cataneus (1504). Wim- pheling (1506) pedig már egyenesen a puella publica-kat nevezi meg, mint a fertőzés terjesztőit s előtte már Widmann azt a jó tanácsot adta: «a prostitutis mulieribus hoc tempore maxima cavendum est». Természetesen az akkori idők gondolkozásához mérten nem hiányoztak olyanok sem, akik a betegséget metaphysikai utón vélték megmagyarázhatni vagy az astrologiát hívták segítségül. Még sokkal később is szólnak megmérgezett kutakról (Fallopta), lueses beteg vérével szándékosan megfertőzött ételről (Caesalpinus 1605), sőt a betegségnek az antropophagiával való összeköttetésbe hozása sem hiányzott (Fioravanti). Paracelsus pedig egyenesen astro- logiai vonatkozásokat vél feltalálni, idézve Mátyás királyunk csillag- vizsgálójának FtEGioMONTANus-nak jóslatát (Nékám után). A képzettebb orvosok általában a genitalis affectiót a bőrkiütésekkel, fekélyesedéssel, csont- és izületbántalmakkal, fejfájással identikusnak vallották s érdekes, hogy az oly polimorph jelenségek kauzális kapcsolatára éppen a therapia vezette őket reá (Sudhoff). A betegségek ellen való gyógyszeres küzdelem a XV. században az alchymia által kifejlesztett metallurgiai gondolkozás irányában főleg a kéneső, antimon, arzén, auripigment, ólom, czink és réz jegyében folyt le. A betegséget a salakhoz hasonlították, melyet éppen úgy el kell távolítani a szervezetből, mint a fém nemesítésénél. A különféle bőrbán- talmak gyógyítására már kifürkészhetetlen idők óta alkalmazott kéneső «acrimonia»-ját szerves anyag (zsír) hozzákeverésével vették el s a bedörzsölések s belélegeztetés után nyálfolyás és diarrhoea kíséretében a betegség jelenségeinek eltűnését — a betegség gyógyulását — észlelvén, a szernek már akkor a betegség ellen való speciíikus hatást tulajdonítottak s azt vallották, hogy a betegséget okozó méregszerű anyagok a nyállal és a fecesszel távolíttatnak el a szervezetből. De észrevették azt is, hogy míg a kéneső alkalmazására a tünetek egyik csoportja gyógyul, addig a másik része stationier marad, .sőt rosszabbodik. Innen azután csak egy lépés volt már az, hogy azokat a jelenségeket, melyekre a kéneső előnyösen hatott «ex juvantibus» egy betegség fogalma alá foglalják s a tüzetes megfigyelések dolga volt azután a betegség egyes jelenségei typusos voltának felismerése. így igen hamar észrevették, hogy a betegség többnyire a genita1*
