Papp Géza Gyula: A fogtechnika (Budapest, 1928)
A műfogak és a fogpótlás fejlődése napjainkig
40 válik. Figyeljük meg a beteg fogzáródását és arcvonásait a nyugalmi helyzetben szájcsukásnál., mielőtt a sablont szájba helyezzük és igyekezzünk figyelmét a műveletről elterelni. Ha aztán bevezetjük a sablont a szájba, csak arra szólítsuk fel, hogy száját csukja be és figyeljük meg azt a pillanatot, amikor az esetleg- jelenlevő támpontok találkozásából és arcvonásaiból Ítélve önkéntelenül a helyes artikulációban zárja a száját. Ekkor nyugodtan szólítsuk fel, hogy kissé szorítsa fogait a puha viaszba. De csak kevéssé, mert szolgáljon általában szabályul, hogy a haraptatást minél kevesebb nyomás alatt kell eszközölni. Mert nemcsak a sablon szenved a túlerős felharapás következtében, de — ami ennél fontosabb — a sablonok a szájban lágyrészeken nyugodván a beha- rapás siílya alatt azokba többé-kevésbé besüppednek; minthogy pedig a sablonokat a gipszmintákra kell átvinnünk, amelyek viszont kemények, azokon az artikuláció a besüppedés arányában magasabb lesz. Tehát minél csekélyebb nyomással tudjuk a be- haraptatást eszközölni, annál kisebb lesz a gipszmintákon az eltérés az artikuláció tényleges magasságától! Kisebb foghiánynál, különösen ha a szájban egymással találkozó fogak vannak, nem ütközik nagyobb nehézségbe a helyes artikuláció meghatározása. Nagyobb foghiánynál azonban, kíilö nősen pedig teljes foghiány mellett és olyan egyéneknél, akik hosszú idő óta fogatlanok és műfogakat még nem viseltek, többnyire igen nehéz az artikulációt meghatározni. Előrehaladott korú egyéneknél az állkapcsi Ízület meglazult volta, továbbá az a körülmény, hogy a rágó (masztikációs) mozgásoknál meglevő fogaikkal az átelleneseket igyekeznek elérni vagy teljes foghiánynál a táplálékot ínyükkel kénytelenek elmorzsolni, okozza azt, hogy rendszerint olyan nagy ívben mozgatják állkapcsokat mindkét oldalra és előre, hogy csaknem lehetetlenné teszik ezáltal az eredeti artikulációnak fölismerését, meghatározását. Ilyen helyzetben pusztán a hosszú gyakorlat és megfigyelés az, amire a szakember támaszkodik. Számtalan fogáshoz folyamodtak már ez eseteknél, de hol az egyik, hol a másik hagyta cserben a gyakorlót. Fontos és többnyire célravezető az arc nyugalmi helyzetének s kifejezésének gondos megfigyelése a sablonok behelyezése előtt; behelyezésük után pedig, mialatt a beteg figyelmét a műveletről elterelni igyekszünk, figyeljük meg az arcát, mikor kapja meg a száj zárása alatt természetes kifejezését. Ebben a pillanatban határozott — tapintatos — mozdulattal szorítsuk fel és hátra állkapcsát, hogy meg ne mozdíthassa, amíg az átellenesek a viaszsablonba nem nyomódnak. Ha ez az eljárás nem vezetne eredményhez, elővehetünk egyéb rendelkezésünkre álló módokat, p. o. felszólítjuk a beteget, hagyja magától lelógni állkapcsát; ekkor gyors mozdulattal mi csukjuk be száját oly módon, hogy állkapcsát fel és hátra szorítjuk. Ez is sikerrel szokott járni, ha állkapcsát jól hátra tudjuk tolni, mivel annak leghátrábbeső helyzete felel meg az Ízület eredeti állapotának, vagyis a nyugalmi helyzetnek.