Oláh Gusztáv dr.: Az elmebetegségek orvoslása (Budapest, 1903)
Előszó
4 Magyarország fellendülő pszikiatrikus kultúrájának első fiatal gárdája, — talán szivesen veszik az öregebb kollegának egy-egy praktikus tanácsát. Hogy könyvemben előszeretettel tértem ki, a hol csak alkalom kínálkozott, közigazgatási — elmebetegügyi kérdésekre, az érhetővé válik azon külömbség tekintetbe vétele által, mely az elmeorvoslást másnemű betegségek gyógyitásától elválasztja. A mig ez utóbbi független a helytől, a hol gyakoroltatik, addig nekünk az intézet nemcsak helye de instrumentuma a gyógyításnak és gyógysikereink nagyrészt az elmebetegügy mikénti szervezésétől függnek. És tettem ezen sűrű kitéréseket főleg azért, mert tudom, hogy ha valaha, úgy most nyílik kilátás arra, hogy az elmeorvoslás kívánalmai illetékes helyen méltánylásra találjanak. A magyar közszellem az elmebetegügvgyel nem rokonszenvez eléggé. Az egész ügyben jóformán csak humanitárius intézményt lát és az érette hozott áldozatokat inkább becsületbeli, kegyeletes tartozásának nézi, mint lukrativ befektetésnek. A lelenczügy, a tüdőbajosok szanatóriumi orvoslása, a képezhető hülyék oktatása és mindazon egészségügyi intézmények, melyek hatása közvetlenebb, érthető okokból közelebb feküsznek a társadalom szivéhez. Pedig az elmeorvoslás ügye van olyan mély szántáséi közművelődési kérdése szociális életünknek, mint amazok, ha megszűnünk azt a humanitárius intézmény színében látni. A szabadon járó közveszélyes elmebetegek tisztességes elhelyezése és gondozása csak másodrendű, közrendészeti feladat, Az állami elmebetegügyi nemzetgazdasági és kulturális súlypontja nem itt van.
