Nékám Lajos - Kétly László (szerk.): Magyar orvosi vademecum 2/1. A belgyógyászat körébe tartozó tudományok (Budapest, 1902)
Gerlóczy Zsigmond - Kétly László - Tauszk Ferencz: Belgyógyászat
Fertőző betegségek gédünk is van, ki a gyermek fejét kissé hatraf'eh^ nü szersmind a száj terpesztöt is meg fogja. A mikor m á rTr£h~ra 11 k- kai az epiglottist mell felé emeltük, a mandrinjával fölszerelt s a gyermek korának megfelelő tubust az introduktorral bal mutató ujjunk mentén bevezetjük a pharynxba és letoljuk az epiglottisig. A mütő keze és az intro- duktor mindig a medialis vonalban maradjon. Mihelyt a tubus az epiglottis és a mutató ujj között van, egyenesen behatolunk vele a gégébe, föltéve, hogy a gége nyitva van. Ha nincs nyitva a gége, akkor mutató ujjunkkal befödjük a gége nyilását, mire a gyermek nagy inspirációt kénytelen végezni s ekkor hirtelen visszafelé húzva mutató ujjúnkat, mély belélegzésnél kinyílik a gége s ezt a pillanatot gyorsan felhasználhatjuk a tubus bevezetésére. Ha a tubus benn van a gégében, az introduktor emeltyűjét jobb hüvelyk ujjunkkal előre tolva, felszabadítjuk a mandrint s az introduktort kihúzzuk a gyermek szájából, bal mutató ujjúnkat pedig a tubusra támasztjuk. Mikor a tubus már mélyen benn van a larynxban, pár pillanatig várunk, hogy a gyermek kissé kipihenhesse magát s a szájtágítót csak ezután vesszük ki, a tubusra kötött selyemfonalat pedig ragasztó csíkkal a gyermek arcához rögzítjük. A tubusnak a gégébe jutását sajátságos csőhang (erős kh hang) jelzi és az, hogy a gyermek izgatott köhögési ingerrel bőséges nyálkát, sőt croup-hártyákat is köhög ki. Az egész műtét alatt kerülni kell minden erőszakosságot, mert különben könnyen sérthetjük az amúgy is fellazult nyákhártyákat, sőt álutat (fausse route) is készíthetnénk. Az intubáit gyermeket lepedőjébe bekötözve helyezzük vissza az ágyába. A tubust lehetőleg 24 óráig, de ha kell tovább is bentartjuk a gégében. Ha a tubus nagyobb tömegű álhártyák felköhögése miatt esetleg obturálódnék, sietve kihúzzuk a megrögzített selyem fonál segítségével, majd szükség esetén újból megintubáljuk a gyermeket. Néha már 24 óra múlva extubálván a gyermeket, annyira javultnak látjuk az állapotát, hogy újabb intubálás nem is szükséges. Legtöbb esetben azonban az intubálást 3-szór, 4-szer is meg kell ismételnünk. Ha a gyermek a selyem fonalat esetleg elrágja, akkor az extubálást az extubatorral haladéktalanul végezzük el. Az extubator bevezetése a gégébe, illetőleg a gégében fekvő tubusba ugyanúgy történik, mint az intubator bevezetése. A műszerrel való extubálásnál az extubator csőrszerü végét kell a tubus lumenébe illeszteni. A tubus kivétele az extubatorral meglehetősen nehéz s ezért az eredeti 0 Dwyer-féle hosszú tubusok helyett Bayeux rövid tubusokat szerkesztett, melyeket egyszerűen ujjunkkal való kibökkentéssel (enucleatio) távolíthatunk el. Az enucleatiot úgy végezzük, hogy a gyermeket a már említett módon velünk szemközt leültetjük, egyik kezünkkel meg fogjuk a fejét s előre húzzuk, másik kezünk hüvelyk ujjával pedig fölkeressük a cartilago cricoidea gumóját, a mely alatt a tubus vége foglal helyet; gyöngéden megnyomva hüvelykünkkel e helyet, a fejet gyorsan előre hajtjuk, a mikor is köhögési inger közben csakhamar kiesik a tubus. Megtörténik néha az, hogy a gyermeket napok múlva sem szabadíthatjuk meg véglegesen a tubustól ; sőt minden extubálás után csakhamar stenotikussá válik a gyermek. Ilyenkor a gége nyákhártyájának decu- bitusaira kell gondolnunk. Ebbéli föltevésünket támogatja az is, ha a tubus bizonyos helyen állandóan megfeketedik, oxidálódik. Ilyen esetekben azután nem marad más hátra, mint hogy tracheoÍQniiát végezzünk. A traMagynr orvosi Vailemecum. II.
