Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
Bevezetés
6 Bevezetés fiájának, Osiander Frigyes pedig a szülészet pragmatikus történetének megírására. Efféle, az orvostörténelem egyes részleteit felölelő munkák után kerül sajtó alá Sprengel PoLiKÁRP-nak (1766—1833) az orvostudomány összfejlődését tárgyaló többkötetes műve, mely, bár szerzőjének a vitalismustól befolyásolt egyoldalú kritikájával van megírva, ma is egyike a nélkülözhetetlen orvostörténeti segédkönyveknek. Igen nagy érdemeket szerzett az orvostörténelemben az ugyancsak német nemzetiségű Choulant Lajos is (1791 —1861), akinek orvosbibliográfiai könyvei az orvostörténésznek fontos segédeszközei. A XIX. sz. közepén már külön orgánuma van az orvostörténelemnek, melyet Henschel boroszlói tanár Janus néven alapított. Neves orvostörténetírók ezen időből Nápolyban Salvatore de Renzi (f 1872), Dijonban Daremberg (f 1872), Amsterdamban Bussemaker (f 1865), Berlinben Friedrich Justus Karl Hecker (f 1850), Lipcsében Karl August Wunderlich (f 1878), Boroszlóban Haeser Henrik, Bécsben Puschmann Tivadar (f 1899), akik részben bibliográfiái kutatásaikkal, részben orvostörténelmi összefoglaló munkáikkal, részben pedig a régi klasszikus orvosi műveknek újra kiadásaival szereztek maguknak nevet. 1795 óta az egyetemeken is kezdtek orvostörténelmi előadásokat tartani. Ebben a franciák az elsők, akiknél, mint másutt is eleinte, az elméleti orvosi tárgyak tanárai adták elő külön kollégiumként az orvosi ismeretek fejlődésének válogatott fejezeteit. Franciaországban létesült az első orvostörténeti és bibliográfiai kathedra 1819-ben. A külön orvostörténelmi tanszékért indított mozgalmat a múlt század közepén a legtöbb országban siker koronázta. Bécsben 1849-ben inaugurálják a külön kathedrát. Nálunk Linzbauer, Stockinger és Purjesz adták elő eleinte az orvostörténelmet, 1902 óta pedig Győry Tibor. Külön tanszéket azonban mindmáig nem állítottunk ennek a szaktudománynak. Hazánkban az orvosi történetírás a XVIII. sz. végén kezdődik Chenot ÁDÁM-nak az erdélyi pestis lefolyását tárgyaló latin nyelvű, 1770-ben kiadott munkájával. Négy évre rá megjelenik Lipcsében Weszp- rémi Csanády IsTVÁN-nak ugyancsak latinul írott nagy biográfiai műve, mely az addig Magyarországon és Erdélyben működött orvosok életrajzait tartalmazza, s mint ilyen a magyar orvostörténelem számára igen becses segédkönyv. Nem kevésbbé fontosak Zsoldos János veszprémi orvosnak és Linzbauer Xav. Ferenc pesti sebésztanárnak okmánygyüj- teményei a XIX. sz. első feléből, melyek az országunk egészségügyére vonatkozó utasításokat és hivatalos rendelkezéseket a magyar államélet kezdetétől kiindulva chronológiai sorrendben foglalják magukban.
