Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 4. (Budapest, 1940)
Magyar orvostörténeti adattár (II.) (1700-1800)
110 Magyar orvostörténeti adattár kifogásolja, hogy a strázsáknak nincs fegyverük, csak vasvillájuk,1 de már avval nem sokat törődött a helytartótanács, hogy a város kellő mennyiségű gyógyszert és élelmet kapjon. Csak 1740 tavaszán (mikor már a járvány megszűnt s a város felszabadult) kapták meg azt a gyógyszert, amit még a pestis előtt, 1739 tavaszán rendeltek. Az egyetlen megértő lélek, ki minden lehetőt elkövet a vidék megmentésére : Károlyi Sándor. Neki teljhatalmat adnak, de segítséget semmit. Leveleiből sokszor kihangzik az elkeseredés a felsőbbségek nemtörődése miatt. Amilyen mértékben terjedt a járvány, olyan mértékben fogyott a pénz. Ebben a nagy szegénységben rendelte el a helytartótanács, hogy ha a pestises házakban egyes tárgyak nehezen volnának fertőtleníthetők, azokat el kell égetni s ezek értékét a közpénztárból kell megtéríteni. Ez azonban csak elvétve történt meg, mert a kivitel lehetetlen volt s előbb-utóbb a legborzasztóbb szegénységbe, éhínségbe sodorta volna a várost. A vízszolgáltatás dolgában okosan intézkedett a tanács. Ebben az időben még mindenütt csak nyitott kutak voltak, vödör nélkül, s a kútostorra mindenki a saját edényét akasztotta rá s úgy húzott vizet. A tanács a kutak mellé csapos kádakat állított, hogy senki a maga edényét a kútba bele ne mártsa. A kutak mellett álló őr gondoskodott róla, hogy mindenki a csapnál töltse meg edényét. — Augusztus elején némileg csökkent a halálozás, de a hó végén ismét emelkedett (40 halott naponta). A halottak számának emelkedésével növekszik a bezárt házak száma s vele együtt az elégedetlenség is, mely augusztus 30-ikán formális lázadásba tör ki. Ezt már fegyveres erővel kellett leverni. A lázadás alatt az emberek szabadon jártak ki s be a pestises házakhoz s még jobban széthurcolták a ragályt, úgy hogy7 szeptember havának első három napján már 48, 62 és 53, a'hó végén 120, október 19-én pedig 164 volt a napi halottak száma. A lakosság háromnegyed- része fertőzve volt, a strázsálás megszűnt, nincs aki az óvóintézkedéseket végrehajtsa. Károlyi Sándor katonasággal záratja körül a várost. A hidegebb évszak bekövetkezése vet véget a féktelen pusztulásnak : november elején hirtelen alábbhagy a pestis, úgy hogy 10-ikén már csak 30 halott van (lásd Kiss Ernő grafikonját). A bécsi kormány az első kedvezőbb hírekre nekiront a városnak s a Heister-ezred részére 1500 forintot kér. A város vezetősége felháborodással utasítja vissza ezt a kívánságot ; hiszen még kenyér sincs elég ! 1740 január 30-ikán volt az utolsó pestishalott. Ekkor kezdi a város a 42 napos kontumácia- tartást, melyet Károlyi még egy hónappal megtold. Végre április 11-én megérkezik a várvavárt felszabadító levél. A járvány kilenc hónapig dühöngött ; a halottak száma (8648) a város lakosságának körülbelül kétötödét jelenti. 1742-ben újra Debrecen körül ólálkodik a baj : együk kapun kívül lakó cigány viskójában újra kitör, pár nap múlva több gy’anus halálozás is történik, de a szigorú ellenlépések megtételével sikerült útját állni a veszedelemnek s január hó 12-én már a baj megszűntét jelenthetik Károlyinak, ki február 23-án fel is szabadítja a várost. (Rövid kivonat Kiss Ernő debreceni városi levéltárnok jeles értekezéséből : «Pestisjárványok pusztításai Debrecenben» : Népegészségügy, 1931. évf., 1—10. szám, hol a halálozás grafikonja is közölve van a 454. lapon.) Lásd még : Szűcs, III. 770—775. 281. 1738. Pestis Aradon. — Ezen év augusztus 4-én halt meg itt Wagner nevű minorita. A ragályt valószínűleg már tavasszal hurcolták be török földről a menekülő rácok s csakhamar nagy7 pusztítást tett a helyőrségben. A következő évben a városi hatóság elrendelte, hogy a lakosok személyválogatás nélkül kötelesek lakosztályaikat elhagyni és a padlásra költözni ; a ház udvarából kilépni tilos volt. Az uccákon őrök állottak, kik az úgynevezett fogoly lakosoknak (kik élelmezésben részesültek) csengetyűvel jelezték az étkezés idejét. A pestisben elhaltakat kocsikra rakták s egyházi szertartás nélkül a városon kívül ásott tágas gödrökbe vetették, oltott mésszel is leöntve. A Maros partján s a város 1 Ez még 1832-ben is így volt. Az akkori gúnydal is úgy szólt : Falu végén a vasvilla, Mégis beüt a kolera. (MKGy.)
