Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
Magyar orvostörténeti adattár 479 1675. (17. század.) Sebészek} Régi sebészeink általános míveltségéről nem sok jót olvashatunk az egykorú írásokban. Az még a legkisebb baj lett volna, hogy nem tudtak latinul, mert végre is ennek köszönhetjük, hogy jó magyar nyelven írott följegyzéseik, naplóik, tanuló-könyvecskéik, melyek szép számmal maradtak, manapság kiváló nyelvészeti értékkel bíró források. Ezek az írások azonban tömve vannak mindenféle babonás gyógyítómódokkal, kuruzslásokkal, ráolvasásokkal is.1 2 * Ami nem csoda: hiszen még a Miskoltzy Ferenc munkájában is („Manuale chirurgicum, avagy Chirurgiai Uti-Társ“, 1742.) mely körülbelül száz évig mindennapi bibliája volt a magyar sebészeknek, nem egy nyomát találjuk a középkor babonás orvosi képzelményeinek. Ez a mindenképpen érdekes könyv annak a meghatározásával kezdődik, hogy mi a chirurgus? („A chirurgus nem egyéb, hanem az természetnek szolgája, mivel többet nem tselekedhetik, hanem hogy mesterséges és könnyű kézzel s orvosságokkal a természeten, midőn az, sok-féle esetek által meg-fogyatkozott, segit“). Azután azt tárgyalja, hogy milyen természetű legyen a sebész és minemü qualitásokkal bírjon? („Minden chirurgusnak keresztényi jóindulattal isteni félelemmel és felebarátyához nagy szeretettel kelletik lenni, józanon és víg erköltsel s szép termettel bírni, sok szép orvos-könyveknek olvasásának gyakorlásával, kezeinek tisztánvaló tartásával fel-ékesítve lenni; azonban mind jobb, mind pedig bal-felé szorgalmatossan tudjon forgolódni; vastag vagy nehéz dolgot ne tégyen; szép musikára szoktassa magát, hogy az ő ujjai szép gyengén maradjanak, ne talántán az erős dologtól kezei meg- szőrösedjenek, avagy rezketni kezdjenek.4?) Ezen észszerű kezdet után azonban jön egy jó darab középkor (a II. részben), ahol elmondja, hogy a chirurgusnak nagyon kell az égi jegyeket, a planétákat, obszerválni, jól kell tudnia, hogy mely időben melyik regnál az embernek testiben? hogy a Kos bírja az embernek fejit, a Bika annak nyakát és arculatját, a Rák a mellét, máját és tüdejét, az Oroszlány a szívét, a Szűz a hasát és béléit stb. ,-,Az Hóidnak fertályai nemcsak az üdőnek változását, hanem az betegekre és sebesekre is gyakorta nagy eseteket hoznak magokkal, a honnét az Dies Critici is az ő kezdeteket vészik.“ Az érvágás a kis sebészet mindennapi műtételeihez tartozott, mert Miskoltzy szerint „könnyebbíti az elmét, s jó gondolatokat hoz, látást és hallást élesíti, jó emésztést szerez, a természetet erősíti, embernek életét hosszabbítja.“ Minden chirurgusnak „tömény-ezerszer“ (így mondták régen a milliót) volt rá alkalma, hogy a „puzdrá“-jába, vagy szelencéjébe nyúljon az érvágó-vasért vagy lancétáért. Ne gondoljuk azonban, hogy ebben a kis műtétben mindnyája remekelt. Még olyan nagy úr is, mint Tököly Imre, francia sebészt kér egy drinápolyi orvostól, mert „meis (chirurgis) Hungaris nec venaesectiones confidere possum,“ s körülbelül abban az időben (1691.) Almády István is azt írja, hogy „eret akartam vágatni: mindenik karomat egynéhányszor megvágták: de semmi egyéb víznél nem 1 Ez a kis cikk kivonata egyik régebbi értekezésemnek, mely tévedésből kimaradt a MOE II. kötetéből. A szives olvasó engedelmét kérem, hogy itt közölhessem, bár 18. századi adatok is vannak benne, melyeket az összefüggésre való tekintettel bajos lett volna kiszakítanom. 2 Példa rá a Balló Istvántól (Ethnographia, XI. 353.) közzétett jegyzék a 18. sz. közepéről. Hogy ez valóban borbélymestertől származik, bizonyság rá a végén olvasható számla. (Egy érvágást egy sustákba, egy vesicatorium applikálását 4 sustákba, egy laxativumot 4 sustákba, egy hánytató adását két sustákba stb. számítottak).
