Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
480 Magyar orvostörténeti adattár jütt, az is csak kicsin.1 Már pedig az érvágás megismétlését szégyennek tartották. Mindezek az adatok, melyeknek számát csak azért nem szaporítom többre, mert nem szeretném aprólékos részletek halmazával túltömni ezt a kis jellemzést, megértetik velünk, hogy hazánkban az előkelők, ha csak tehették, elkerülték a magyar sebészeket és inkább drága pénzen hozattak udvarukba olasz, francia vagy (az újabb korban) német sebészeket. A kalabriai herceg (1478.) olasz sebészt küld Mátyás udvarába. Tíz évvel később ugyancsak olasz sebészt (Egano da Floreno-1) hozat a nagy király. 1469-ben Frigyes brandenburgi választófejedelmet kéri Mátyás, hogy a sebészét azonnal hozzáküldje, mert nagy szüksége van rá. 11. Rákóczi Ferenc udvari sebésze szintén francia ember (Dupont) volt. Arisztokratáink, ha már külföldi sebészt nem is tarthattak oly könnyűszerrel, mint a fejedelmi személyek, legalább képzett, sokszor külföldön iskolázott magyar sebészeket tartottak udvarukban s ezeket hosz- szabb útra is rendszerint magukkal vitték az udvari gyógyszerésszel együtt, így, mikor Bercsényi Miklósné 1705-ben Besztercebányára ment, négylovas hintája mellett jobbról-balról 4—6 palotás lovagolt, a többi pedig 13 muskatérossal (kiket Bercsényi, tarka ruhájuk után, „harkály“-oknak nevezett) a podgyászt kísérték. A kíséretben (az udvarmester, titkár, istállómester, udvari pap, két szabó és több kukta mellett) ott találjuk a sebészt és a gyógyszerészt is, továbbá mosónékat, három vadászt 28 agárral és kópéval, sőt még egy udvari bolondot („Bomfordi“) is.2 Különösen híres sebész volt a maga idejében Nádasdy Tamás chirur- gusa, Péter borbély, akit a nádor gyakran küldött ismerősei, beteg barátjai segítségére, ha szükséges volt. A sebész sok helyütt mintegy asszisztense volt a rendszerint nagyon elfoglalt városi orvosnak, ki a belső betegek utókezelését is gyakran ő reá bízta,3 A boncolásokat majdnem mindig a sebész végezte, sőt az 1770-i Nor- mativum Sanitatis értelmében ez kötelessége is volt, a hatósági orvos felügyelete alatt s útmutatása szerint.4 Ez a folytonos érintkezés a magasabb míveltség képviselőjével nem sok hasznára volt sebészeinknek. Igen sok volt köztük a haladásra fogékonytalan, hanyag, részeges, szélhámos ember. A Nemzeti Múzeum levéltárában őrzött egyik sebészi kéziratban (mely talán Szécsényi György Márton 17. századbeli chirurgusé volt) a következő jellemző deák-magyar versezetre akadunk: Surge supra frater! abeamus inde. Quidquid defurasti, ad tarisnyám pone. Si non scis mentiri, non est hic böcsület; Cum mendacione solent hic vivere. Majd ollyat hazudok, hogy magam sem hiszem; Az urakhoz megyek, egy máriást vetnek, Vagy pedig engömet ajtón kívül ültetnek. 1 Tököly Imre naplói, III. 123., IV. 736. 3 Jurkovich: II. Rákóczi F. szabadságharca és Besztercebánya, 166. 3 Henisch erdélyi orvosnak (1708) egy Prinz nevű sebész volt a segédje, ki helytelen kezelésével állítólag halálát okozta gróf Bánffy György erdélyi gubernátornak. (Századok, 1887., 127.) 4 A pécsi sebészek közt 1721-ben egy Leichnamschneider nevű is volt. (L. III. Károly királytól megerősített céhszabályaikat, Nemzeti Múzeum levélt.)
